borús égbolt
Európa akár normálisabb is lehetne
Gyárilag, egyből az lehetett volna. Már a kezdet kezdetén. Én botorul azt hittem a rendszerváltozás hajnalán, 1990 januárjában, hogy Kánaán kapujában vagyunk, és attól a perctől kezdődően minden szép és jó lesz. Nem úgy, hogy hátradőlünk, s csak úgy várakozunk, hanem arra gondoltam, hogy látni fogjuk a fő csapásirányokat, és más teendőnk nem lesz, csak menni. Ahogy a költő mondja. Gondolta a fene (!), vagy akarta (?), ki tudja, hogy mi volt az oka – tényleg nem emlékszem pontosan, mint ahogyan a még klasszikusabb Arany János megjegyzését sem vagyok képes felidézni e helyt –, de meg voltam győződve arról, hogy azok, ők, odaát, az ügyesek és okosak, akik feszt a szabad világban éltek, ismerik a dörgést.
Nem engedtek volt korábban hivatalos formában tanulni az elvtársak, úgyhogy nagyon gyorsan hozzáláttam ahhoz is, hogy valamelyest pótoljam a képzettségemet, szerezzek papírokat róla, és túl mindezeken, kerüljek be abba a szellemi körforgásba – és itt ne mondjuk azt, hogy értelmiségi miliőbe, mert az akár pejoratív is lehet, hiszen e társadalmi kategória halovány manapság, és méltatlan a titulusra olykor, ha feszt önnön lécének mélye alatt teljesít, s azt is fizetség fejében vagy egy projekt keretében teszi –, amelynek létjogosultságát épp a polgári mentalitás, a hasznosság adja. Voltak ugyan jelesebb pillanatok, de többnyire csőlátással kínlódtam/ kínlódom, s csak halvány reményként sugárzott/sugárzik valami világ, fényszerűség vagy micsoda (?), olyan izé, hogyishívják az alagút végén. Akárcsak most…
Utaztam. Mentem. Láttam. Nézelődtem.
Pár év múltán kiderült, hogy Európa még nem készült el. Az a látszólagos nyugalom és magabiztosság, ami körüllengte ama úriembereket, akik fehér ingesen, öltönyösen flangáltak a keleti prérin, illetve ágáltak a pulpitusoknál, csak máz volt, pacsulivá züllesztett, hamis kölnibűz felhője, s demokratikusan bódította az embert. A civilek sem voltak különbek, a fogyasztói társadalom levetett eszközeit hurcolták keletre, a másod- vagy harmadrangúnak, talán még annál is alábbvalónak, a negyedik világnak tartott végekre, itt helyezték el a nehezen vagy soha le nem bomló lomokat. Tulajdonképpen kémkedni jöttek, szimatolni, hogy miféle titkunk lehet, hogy a mostohábbnál silányabb körülmények ellenére is képesek vagyunk élni és túllenni oly sok böjtös éven. Mi meg a second hand országban arra vágytunk, hogy megérjük az időt, amikor új és márkás cipőket vehetünk a boltokban. Hogy majd ötévente kidobhatjuk, újra válthatjuk a bútorainkat. Hogy méregdrága, és nagy, és fekete, és szalonból rendelt autóink lesznek. Nem fallikus szimbólumok, hanem működő agresszív gépezetek.
Aztán kiderült: számunkra is majdnem minden lehetséges. Hozzáférhetünk az emblematikus tárgyakhoz. Csakhogy: semmi sem az volt, aminek látszott. Vagy már nem az. Amint a termelés áthelyeződött a legnagyobb, s talán legeslegutolsónak maradó kommunista országba, ahol úgy dolgozik a nép, mint a güzüegér, mindjárt nekünk is jutott a jóból. Rendeltük a hollandustól – mondjuk –, és egy hét múltán Shanghajból, Vuhanból, Nankingból, Csungkingből hozta a cargo-járat, meg a futár a cuccot a Hargita aljára, ahol lakunk, s ahol konzum-csicset csócsálva csüngünk, jelen időben rohasztjuk a jövőt. Szóval: hozzáférhettünk az eredeti-hamishoz. Vagy mihez is? Vajon a hülyeség lebomlik-e valaha?
Meg hogy: a rendszere sem volt kész a bölcs Uniónak. Mint olyan. Méghogy tökéletes! Emlékezünk, emlékeznek a jelenlevők, hogy sokáig volt egy bűvös szám. 1201. Ajánlás. Írtunk akkor 1993-at, amikor bizonyos határozatok megszülettek. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése felkérte a miniszterek bizottságát: I. mielőbb fejezze be a regionális és kisebbségi nyelvek chartájának kidolgozását és tegyen meg mindent, ami csak lehetséges a charta gyors érvényesítése érdekében; II. dolgozzon ki egy kiegészítő jegyzőkönyvet az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez a kisebbségek jogairól; III. lássa el az Európai Tanácsot egy megfelelő közvetítési eszközzel.
Most hoztunk létre a rendelkezésre álló szoftver jóvoltából egy üzenetet. Közvetítettünk egyet. Miközben egész Európa nagyon beteg, elmondhattuk, hogy nem vagyunk jól. A rossz közérzet megfogalmazásában, és abban, hogy magyarokul belevisíthattunk az európai élettérbe, nagyon sokat segített az államelnökünk, aki nem a miénk, vagyis mi nem az övéi vagyunk, s ha majd visszavonul, talán egy bajorországi csendes tisztáson lévő bungalóban írja meg az emlékiratait, akkurátusan, jó románjaihoz szólva, transzhumált mioritikus nyelven fogalmazva, hogy miért nem lehettünk pozitív előjelű szereplők a balkáni szappanoperában. De azért köszönjük!
Hát igen. Lehetett volna jobb világ a harminc esztendő során. Hogy aztán a továbbiakban reménykedjünk-e? Feltétlenül. Egyebünk nem nagyon maradt. Esetleg a cselekvés. Belügyünk a saját nyomor.
Simó Márton
.jpg)