„Az eszme nálunk is megértőkre talált...”  [gallery link="file" ids="9229,9226,9227"]   [dropcap]M[/dropcap]ár szinte közhelyszámba megy, hogy a nőknek a front mögött kellett tartani a frontot, s az ő háborújuk a gyermekneveléssel, a gazdálkodással és a háztartással, férfiak nélkül legalább olyan gyötrelmes volt, mint a férfiak frontszolgálata. A határőrvidéken élő székely asszonyok a történelem folyamán nem először kerültek ilyen helyzetbe, de ezúttal ők is kezdtek rácsodálkozni a világra, s akárcsak egész Európában, Székelyföld társadalomtörténetében is meghatározóvá vált a Nagy Háború. „Ez a fogalom, hogy nőkérdés, nagyon régi keletű” – írta dr. Kovács Józsefné 1918-ban a Csíki Lapokban. „A nőnek az állami társadalmi és családi életben való elhelyezkedésével, illetőleg az azokban elfoglalt helyzetével mindig foglalkoztak – azonban többnyire csak férfiak. Különös jelenség, hogy nőinket ez a dolog sokkal kevésbé érdekelte, mint a férfiakat, annál inkább, mert hiszen a nőről, a lányról, az asszonyról van szó. Ujabb időben azonban ez a közöny határozottan csökkent. A nők is kezdenek nyitott szemmel nézni a világba, s látják, hogy az ő helyzetükön csak ugy lesz javítva, hogyha ők maguk is megértve és belátva a helyzet komoly voltát, összetartva, erős akarattal munkálkodnak annak javitásán.” (Nőkérdés. Csíki Lapok, 1918. augusztus 16.) A háború első évében – legalábbis a korabeli sajtót és levéltári anyagot lapozva – úgy tűnik, az itthon maradottak egy része a hadisegélyt várta, arra alapozta egzisztenciáját, olyannyira, hogy még egy anekdotát is közölt az újság. »– Mikor lesz vége a háborúnak, tekintetös uram? – kérdi a béresaaszony. – Ki tudná azt, Zsófi! – Óh, csak sokáig tartana... merthogy csak addig kapjuk a „hadcsekelyt”. Rádupláz erre a szomszédasszony: – Biz ugy. Bár az én uramat is elvitték volna. De igy nekünk dolgoznunk muszáj.« (A hadisegély. Csíki Lapok, 1915. március 3.) Hasonló párbeszéd állítólag minden községben elhangzott, ezért maga Tisza István miniszterelnök is megpróbált változtatni a hozzáálláson és „leiratot intézett a főispánokhoz, hogy a törvényhatóságok tisztviselőivel társadalmi uton is minden lehetőt elkövessenek a nemzeti veszedelmet képező dologkerülés bajának orvoslására” – olvasható a már idézett cikkben. A sajtó is mindent megtett, hogy munkára és takarékosságra serkentse a hátországban maradtakat. „Szoktassa mindenki magát és családját a kukoricaliszt használatához” – osztogatta a tanácsokat a lap. „Ebből is lehet ízletes ételt főzni. Csak tudni kell a módját. Gazdasszonyaink tanulják el egymástól a készítés titkait.” (Hogy kell élnünk aratásig. Csíki Lapok, 1915. március 3.) Máskor vélhetően fiktív levelet közölt, amelyet Venczi küldött haza a frontról asszonyának, mert nehezen hihető, hogy egy székely családapa valóban így fogalmazott volna: „Most derül ki, hogy igazi katholikus nő vagy-e? Most tűnik ki majd, hogy derék magyar honleány vagy-e? Az életre­halálra küzdő férfiak vitézségéhez csak ugy lesztek méltók ti magyar asszonyok, ha emelkedett lélekkel, nagy béketűréssel hozzátok meg a szent áldozatot a haza oltárán.” (Levél a harctérről. Csíki Lapok, 1915. március 17.) És az asszonyok meghozták az áldozatot: nemcsak elsiratták férjeiket, fiaikat, hanem megfeszített erővel dolgoztak. „Csomortánon történt, hogy Pálffy András várdotfalvi körjegyző szakadatlan és fáradságot nem ismerő agitaciójára, kihez Csomortán és Csobotfatva községek is tartoznak, az asszonyok és leányok, egészen le a serdületlen korig, a legmegfeszitettebb erővel láttak hozzá a tavaszi mezőgazdasági munkálatokhoz, nehogy egy talpalatnyi föld is bevetetlenül maradjon. A derék jegyző nap nap után maga ellenőrizte és vezette a munkálatokat, mely a legteljesebb eredménnyel járt, mennyiben Csomortán községben sem maradt egy talpalatnyi föld sem bevetetlenül.” (A mezögazdasági munkák haladása. Csíki Lapok, 1916. május 3.) Tanfolyamok tanulni vágyó nőknek Bár azt ígérték, rövid lesz, 1916-ban még mindig tartott a háború, és ekkorra már a hatóságok és az itthon maradottak is próbáltak alkalmazkodni a helyzethez. 1916 júniusában például női kereskedelmi szaktanfolyam indításáról hozott határozatot a vármegye magánjavainak igazgatótanácsa. (Előfordulhat, hogy a magánjavaknál ez volt az első, kifejezetten nőket érintő határozat?) „Elhatározta ugyanis, hogy a csíkszeredai polgári leányiskolánál 1917 évi szeptember 1-től kezdődőleg egy egész tanévre kiterjedő nöi kereskedelmi szaktanfolyamot rendszeresít, mely tanfolyam halgatóinak minimális száma 25-ben állapíttatott meg. A szaktanfolyam hivatva van a nőket a kereskedelmi és üzleti dolgokban szükséges alapismeretekre tanítani, igy a tanfolyam tárgyai lesznek a német kereskedelmi levelezés, a könyvvitel, gépírás, szépírás, gyorsírás stb. A háboru bebizonyította, hogy a női kereskedelmi szaktanfolya­moknak fokozott jelentőséget kell tulajdonitanunk és bizonyára örömmel veszi a hírt közönségünk is, hogy az eszme nálunk is megértőkre talált. A tanfolyam beállítása iránt az előkészületek most folynak.” (Női kereskedelmi szaktanfolyam Csíkszeredában. Csíki Lapok. 1916. június 14.) Lina és társai A háztartáson és gazdálkodáson kívül igen sokoldalú tevékenységet fejtettek ki az asszonyok, akik gyakran férjük vállalkozását vették át: működtették tovább a szabóságot vagy éppen a korcsomát. A csíkszeredai Szopos Domo­kosné például a fiákerezést folytatta, de nem tudott megélni belőle. „A háború előtt férjem Csíkszeredában fiákeres volt s ennek a jövedelméből tartott el engem és gyermekeit, mert semmi egyéb vagyonunk a kocsin és két lovon kívül nem volt. Férjem bevonult 1914. augusztus 2-án, és én a fiákerezést egész 1915. januárig folytattam is, de alig ¼ rész jövedelemmel, mint az előtt. Ekkor a lovamat is hadba vitték, és én ennél fogva minden vagyon és kereset nélkül vagyok.” – panaszolta Szopos Domokosné, aki végül valószínűleg rokonokhoz, Csíkdelnére költözött, s az iratok alapján ott részesült segélyben (Csíkszeredai Levéltár, 7-es Fond, Csík vármegye levéltára. Alispán 1685/1915-ös ügycsomó). Szintén segélyért folyamodott az alispánhoz a Csíkszereda–Székelyudvarhely útvonal Lina-ka­nyarjának „névadója”, a később „Dombon Linaként” ismert Miklós Andrásné Tamás Lina. (Megjegyzem, más adatok szerint Lina leányneve Both volt, de ő maga Tamás Linaként írta alá az egyébként valakivel megíratott beadványt.) „Férjem 1914. augusztus 1-én be lett szólitva, mai napig a harcztéren van” – panaszolta Lina. „Míg csak anyagi helyzetem megengedte, nem folyamodtam az elöljárósághoz, hogy vegyenek fel azon egyének közzé, kik állami támogatásban, illetve segélyben részesülnek – február hó végével, midőn a segély osztódott ki, én is megjelentem és kértem az elöljáróságot, hogy részeltessenek némi segélyben; azonban ellettem utasitva azzal az indokkal, »van miből megéljen«! Legyen szabad Nagyságod előtt kérésem indokait felhozni. Igaz ugyan, hogy mint csiktaploczai lakósnak »az erdő alatt« Udvarhely felé vezető uton van egy italmérési engedélyünk – és ez képezte az elutasitást – azonban a jeleni forgalmi viszonyokat tekintve, midőn napi 1-2 korona bevétel van, ez utáni jövedelem tiszta hasznából nem tudom munkaképtelen édes anyámat, magamat és 2 gyermekemet eltartani.” (Csíkszeredai Levéltár, 7-es Fond, Csík vármegye levéltára. Alispán 2596/1915-ös ügycsomó). Az alispán az ügyet a csíkszeredai főszolgabíróhoz, az pedig a csíktaplocai jegyzőhöz továbbította, s ez utóbbi 1915. március 11-én jelentette, hogy „Miklós Andrásné korlátlan kimérési üzlet tulajdonosa. Azon kívül szép birtoka is van. A korcsma háborus időben is jövedelmezik annyit a mennyi a család eltartására elegendő” – így Lina nem jutott segélyhez. Ma már tudjuk, a korcsoma átvészelte a háborút, és az 1920–30-as években élhette fénykorát, amikor ügyvédtől fogatosig csaknem mindenféle ember megfordult s mulatott Linánál. Maga a kocsmárosné 1961-ben, hetvenöt éves korában halt meg Oltszemen. Nem Lina volt az egyetlen női vendéglátó a korszak Csíkszeredájában: a Hutter-féle vendéglőt és szállodát is asszony, az akkor már megözvegyült Lenk Lajosné Hutter Aranka vezette. Nem volt könnyű dolga. Például 1915-ben a rendőrkapitány nem járult hozzá a korlátolt italmérési engedély kiadásához részére, illetve kötelezték még egy ajtó kinyitására „az ellenőrzés hatályosabb gyakorolhatása szempontjából” (Csíkszeredai Levéltár, 7-es Fond, Csík vármegye levéltára. Alispán 1211/1915-ös ügycsomó). Később egy ideig a polgári lakosság nem használhatta a vendéglőt és csak katonai szállásul működött, de végül, 1918-ra úgy tűnik, sikerült talpraállnia, és teljes gőzzel üzemelt. A Hutter-kávéházba várták például „Csikszereda és vidékének intelligenciáját” minden csütörtökön este, hogy „egy csésze teára összejöjjön és gondolatait kicserélve, egy pár kellemes órát eltöltsön. Az eszmét a közhangulatból vették, és igy már eleve biztosítottnak tekinthető, hogy a siker meglesz és az összejövetelek állandósulnak. Az első ilyen összejövetel február 21-én csütörtökön este 8 órakor a Hutter-kávéház termeiben lesz megtartva. Azért itten, mert az »Uri Kaszinó« helyiségei felett ezidőszerint nem rendelkezünk és megfelelő, kényelemmel felszerelt helyiségek csak az igényeket teljesen kielégítő Hutter-kávéházban állanak rendelkezésre.” (A társaságból. Csíki Lapok, 1918. február 13.) Később a vendéglátóhelyet Vass Géza bérelte, majd Lenk Gyula, Hutter Aranka fia működtette egészen az államosításig. A munka mellett a csíki nők is tudomást szerezhettek a helyi lapokból a világ változásairól, értesültek a nők választójogáról már 1917-től zajló tárgyalásokról, de már nem élvezhették a jogot, mert végül csak a Friedrich-féle választójogi rendelet alapján, az 1920 januárjában tartott választásokon járulhattak először nők az urnákhoz Magyarországon. Daczó Katalin