„Egyszer volt, hol nem volt…” – így kezdődnek a mesék. Székely Kinga Réka unitárius lelkésznő azonban nem klasszikus, csodás történeteket kínál első könyvében az olvasónak. Az égiekkel, földiekkel, önmagával folytatott párbeszédek, már megtörtént találkozások lenyomata a Papnő mesék. A kereken száz írást tartalmazó kötetet december 20-án mutatták be Székelyudvarhelyen. A szerzővel az otthonában, a homoródszentpéteri lelkészlakban Lázár Emese beszélgetett. – Mikor kezdett írni? Mi a debütkötet meséje? – Gyermekkorom óta írok, mindig szerettem írni. Fiatalon azt hittem, nagy költő leszek. Tizenhárom éves koromban pedig úgy gondoltam, regényt kellene hogy írjak, mégpedig a Zichy grófok nagy, romantikus történetét. Édesapám térített észhez, ugyanis akkor tanultuk az irodalmi évkönyveket, latinul Annaleseket. Nekem még csak annyi volt a sütnivalóm, hogy megkérdeztem édesapámat, hogy „mi azok az Anna lesek?” Elmagyarázta, hogy nem a kislány les, s ha még ennyit sem tudok, akkor ne a regényíráson törjem a fejem, inkább tanulgassak még történelmet, irodalmat, majd utána írjak. Középiskolában, teológiai éveim alatt sokat verseltem. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok én az az ember, aki nagy poéta lesz, akinek egyfolytában jön az ihlet, a rím. Demény Péter iskolatársam volt, együtt jártunk irodalmi körökre, ő volt a vezetőnk, így fel tudtam mérni, hogy nekem nincs akkora tehetségem a költészethez, mint neki, jobb, ha abbahagyom. Az írással viszont nem hagytam fel, írdogáltam, s ha valaki megdicsért, örvendtem neki. De sokáig ezzel is úgy voltam: megírtam, elolvastam és elszörnyülködtem, hogy milyen tehetségtelen vagyok. Az írást pedig elpusztítottam, összetéptem. [Jóízűen nevet.] Sándor Krisztina, akivel húsz éve ismerjük egymást, és együtt dolgoztunk az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletben is, volt az, aki biztatott, bátorított, így közöltem a kötetben levőkből is jó pár írást az unitárius egyház honlapján, a Háromperces történetek rovatban. Szülőfalumban, Kobátfalván, később Bencédben, aztán Homoródszentpéteren is sok jó emberrel találkoztam. Úgy éreztem mindig: az a feladatom, hogy a tőlük hallott történeteket, amelyek megérintették a lelkemet, leírjam. Erősítette bennem ezt az is, hogy nagyon sokan közülük már átlépték az örök határt, ott nyugszanak a csendes temetőkben. [caption id="attachment_41765" align="aligncenter" width="2600"] Székely Kinga Réka Kobátfalván született unitárius lelkészcsaládban. Gyermekkorát szülőfalujában és Kolozsváron töltötte. Homoródszentpéteren szolgál több mint két évtizede. A Magyar Unitárius Egyház hitéleti és missziói előadó-tanácsosa. Négy gyermek édesanyja. Első kötete, a Papnő mesék, amelyet szülei emlékének dedikált, „akik életpályájukkal összekötötték Kolozsvárt a Székelyfölddel, számomra is irányvonalként jelölve ki, hogy ebből a két forrásból éltessem életemet. Mindkettőhöz tartozom, mert mindkettőből vétettem, s ezért mindkettőnek adósa vagyok”. A Litera-Veres Kiadó gondozásában megjelent kötetet P. Buzogány Árpád lektorálta, a Magyar Unitárius Egyház támogatta.[/caption] – Ha a szerző nevét letakarjuk, a cím úgyis elárulja, ki írta a könyvet, hiszen egyértelműen utal lelkészi és női mivoltára. A mese szó talán egy kis „csalás”, hiszen nem a klasszikus értelemben vett csodás történetek gyűjteménye a kötet. – Inkább azt mondom: kötetecske, benne vannak mesécskék. Az anyaságtól a gyermeknevelésig, a nemzeti problémákig, a tisztesség, méltányosság, szerelem – minden van benne, amit bárki más is megírhatna. A kiadóval, Veress Péter muzeológussal azért adtuk ezt a címet, hogy az olvasónak irányt adjon, tudja magát belehelyezni a világomba. Műfajilag sem lehet ezt a könyvet feldicsérni, sem besorolni. Vannak benne elbeszélések, visszaemlékezések, esszék, karcolatok. Elhangzott prédikációk nincsenek. Egy ima van benne csupán, de az sem a klasszikus értelemben vett, inkább, mint Mikes Kelemen levele volt. Lehet, hogy kicsit huncut, vagy hamis mesélő vagyok, mert a történeteket a lelkemen átszűrtem, és olyan véget adtam nekik, ami nekem is jó. – Kiegészítem azzal: sok humorral. Jól érzem, hogy személyes üzenete van a borítón levő illusztrációnak is? – A borítóképet, Johannes Vermeer Gyöngymérő nő című alkotását én választottam. Úgy gondolom, a nőnek az elsődleges hivatása és küldetése a földön az anyaság. A 17. századi flamand festő művén egy áldott állapotban levő nő van, kezében egy patikamérleggel. A mérlegelés, a dolgok egyensúlyban tartása – ez a másik, számomra fontos női princípium. Fiatal koromban bántott, ellenkeztem vele, ha azt mondták, hogy a nők nem tudnak úgy gondolkodni, mint a férfiak. Ma azt mondom: én csak egy nő vagyok, én csak érzek. Az érzéseimre és a hitre hagyatkozom, arra, hogy a Jóisten majd megsegít, vagy így, vagy úgy, és bárhogy lesz, mindenképpen jó lesz. Ezt akartam kifejezni a borítón levő, bájos, gyöngyöt mérő asszonykát ábrázoló festménnyel. – Száz, humoros, drámai, reményt adó történet vegyesen egy kötetben, egy lelkészasszony tollából, ami azért értékes számomra, mert ezek az írások nemcsak hívőknek, az unitárius hívekhez szólnak, hanem mindenkihez. – Vannak benne keményebb hangvételű hitéleti dolgok is, de igyekeztem nem prédikálós lenni, az emberség a központi téma. Úgy tartom, egyszer mindenki legyen jó ember, aztán hithű katolikus, református, unitárius, muzulmán, magyar, román. Érdekes, és ide kívánkozik, hogy Török István unitárius esperes, aki a kötetet bemutatja, és akivel a közös „papfióka” gyermekkorom is összeköt, kikereste, hogy melyik szó fordul elő legtöbbször a könyvben, és kiderült, több ezerszer van benne az „ember”. Tulajdonképpen így tudtam meg én is, hogy miről szól a könyvem. [Kacagja.] – Kevesebbszer fordul elő, de kulcsszó az idő is. – Ugyancsak István mondta, hogy a kötetben csak egy írás van, ami a jövőről szól, a többi a múltról. Akarva-akaratlanul a múlt feldolgozása lett ez a könyv. – Négy gyermeke van, ők hogyan fogadták édesanyjuk első kötetét? – Sok mindenben kritizálnak engem, de ennek kimondottan örvendtek. Azzal próbáltam kedvessé tenni nekik, hogy őket is belefoglaltam, van pár történet, ami róluk szól, az ő mondásaikat idézi. – Még nyomdaszagú a könyve, a bemutató napján talán korai is a kérdés, de felteszem: lesz folytatás? – Remélem, hogy igen. Örvendenék, ha az emberek élveznék a meséimet, mert motivál, ha jól fogadják, amit adok. Ha látom, hogy tetszik, akkor jön magától. Van a tarsolyomban még sok száz más történet, lejegyzem őket a füzetembe – ha lesz másik kötet, abban ezek lesznek. – „A hála a hit és a szeretet jele. Higgyünk az Istennek tetsző élet értékében. Higgyünk a szeretet életet teremtő erejében. Legyünk hálásak a jóért, amit életünkben kaptunk” – így zárja a háláról szóló írását. Adventben, karácsony előtt pár nappal beszélgetünk, az idézet akár Székely Kinga Réka lelkésznőnek a mindenkihez szóló szép, személyes üzenete is lehetne… – Nem annak szántam, de igen, lehetne. Bennem a hálaérzés születik meg az iránt, hogy milyen szép, békés világban élünk mi itt, a Kárpát-medencében. Még akkor is, ha vannak konfliktusok románok és magyarok, cigányok és magyarok között, szomszédok és szomszédok között. Ha most Szíriában élnénk, ahol háború van, nem is tudnánk karácsonyról beszélni, annyira elborítana a gyász, az elkeseredettség, a bánat. Persze, nekünk is megvan a magunk szomorúsága. A nagy dolgokat, hogy az emberek ne gyűlöljék egymást, nem lehet megoldani, mert mindenki a saját szűrőjén keresztül viszonyul a világhoz. A világbékében, amiben fiatalon még hittem, nem hiszek már. Harc, küzdelem, háború mindig volt és lesz, mindig lesznek hatalomra törekvők, békétlenséget szítók. Lelkészként nem tudom az hirdetni tiszta szívvel az embereknek: béke lesz. Azt hiszem, sokkal többet érünk el, ha egyszer a saját életünkben próbáljuk a békességet megteremteni, utána követelőzzünk, hogy a nagyvilágban is. Mindenki egyszer önmagával, a családtagjaival, a rokonaival, a szomszédjával kössön békét, akkor lehet reménykedni abban, hogy az általános békesség ellepi a tájat. Jön a karácsony: értékeljük a másik embert, a különbözőséget, függetlenül attól, hogy ki az ő igaz istene. Az evangéliumi és karácsonyi alapüzenet minden évben ugyanaz: Ne féljetek, mert Megváltó született! Azt mondom: örvendjünk, ameddig örvendhetünk.