A KALOT Egyesület által működtetett Olvasóklubbal együttműködve havonta egy alkalommal egy-egy szépirodalmi művet ajánlunk olvasóink figyelmébe. A klub tagjai többnyire kortárs magyar és világirodalmi műveket olvasnak és vitatnak meg szakértők vezetésével. Ljudmila Ulickaja Életművésznők című művét ajánlja Bodó Julianna. Ljudmila Ulickaja a jelenkori orosz irodalom nagysikerű, világhírű alakja, akinek regényeit számtalan nyelvre lefordították. Ő az egyik jó értelemben vett sztárja Nyugaton a mai orosz prózának: alig tud eleget tenni a felkéréseknek, meghívásoknak – ezzel együtt nem vett fel sztárallűröket, megmaradt egyszerű, rokonszenves személyiségnek, akinek interjúit hallgatni felüdítő és egyszersmind elgondolkodtató. Józanul nézi saját írói helyzetét (nem akar feltétlenül a nagy orosz irodalom hagyományainak folytatója lenni), de kritikusan tekint a mai társadalmi valóságra, egyszersmind szenvedéllyel és empátiával a saját sorsával, napi megpróbáltatásaival küszködő mindennapi emberre. Nő, aki nőkről ír ebben a műben: idős, meglett asszonyokról és fiatal lányokról, családanyákról és prostituáltakról, munkájának élő, magányos, megfontolt irodalomtanárnőről és egyik kapcsolatból a másikba rohanó szédült vöröshajúról. Sorsok, melyek ugyan nem találkoznak egymással, de mintha valahol mégis, a sok különböző életút ellenére volna bennük valami közös: ugyanazon korszak és világ terméke minden történet, minden szereplő, akik foglyai ugyan a múltból kikászálódni igyekvő jelennek, de elszánt igyekezettel mégis mindannyian cselekvői kívánnak lenni saját életüknek. Belendülnek és megtorpannak, önfeláldozóak és önzőek, igazat mondanak és hazudnak, szárnyalnak, majd letargiába esnek, és ha a valódi életük nem mindig olyan (és ugyan mikor, mitől lenne olyan?), amilyennek szeretnék, hát akkor merész fantáziával, színes képzelettel toldják meg vagy építik újra a sivár valóságot. A regény hat lazán összefűzött fejezetből áll, hat történetből. Ami összeköti őket, az a főhősnő alakja, a fiatal Zsenya, aki az egyes történetekben hol aktív szereplőként, hol a történetek meghallgatóiként van jelen. Zsenya maga is állandó zaklatott keresésben éli saját, cseppet sem nyugodt életét. Nyugtalansága állandóan szétfeszíti élete kereteit, de ő feladatlistákkal, önmagával szembenéző szigorú követelésekkel igyekszik kordában tartani rohanó napjait, fellángoló érzéseit és a történetek szereplőivel való, cseppet sem megnyugtató találkozásait. Ezek a találkozások – bárkivel essenek is meg – mindig hordoznak magukban egyfajta kettősséget: a mindennapi és a kitalált valóság párhuzamát vagy akár azok bonyolult szövevényét. A kitalációkat lehetne egyszerűen hazugokságnak is nevezni, de sosem lehetünk biztosak mégsem abban: hazugságok-e ezek a vágyak, önbecsapások-e vagy önépítések, félrevezetések-e vagy igenis csodák, amelyek nélkül – valljuk be – igen nehéz lenne elviselni az életet. Az utolsó történetben Zsenya főszereplővé lép elő. Saját történetének főhőse lesz: rohanása megtorpanni, lángolása kihunyni látszik egy ostoba baleset folytán. Lesz-e, aki segítsen rajta, miután ő mindig mindenkin segíteni igyekezett? Megmenti-e őt a csoda, mely az előző történetek szereplőinek annyiszor nyújtott mentőövet, hogy bele ne fulladjanak abba, amit életnek nevezünk? Kapunk is választ meg nem is erre a kérdésre. Ulickaja nem hagy bennünket a teljes reménytelenségben, de hogy miképp építsük tovább Zsenya történetét (és talán mindannyian a saját magunkét is), azt ránk, olvasókra bízza.