enyhe eső
havazás
borús égbolt
Éledezünk
Még nem tértünk teljesen magunkhoz a világjárvány és a miatta bevezetett kényszerintézkedések okozta sokkból. Sokáig nem is fogunk még. Naivitás lenne azt hinnünk, hogy egyik napról a másikra csak úgy visszatérhetünk a régi kerékvágásba. Annál is inkább, mert könnyen meglehet, a régi kerékvágás már nem létezik. Egyelőre úgy tűnik, semmi sem lesz többé ugyanolyan, legfeljebb hozzászokunk az új helyzethez. Ebben segít persze, hogy a korlátozások egy részét legalább feloldották, így ha takaréklángon is, de tudunk társadalmi életet élni.
Csíkszereda utcáin sétálva már látható jelei vannak annak, hogy kezdjük megszokni a kialakult helyzetet. Szinte magától értetődő természetességgel tartja keze ügyében mindenki a maszkját, hiszen előbb-utóbb betérünk egy-egy üzletbe, azaz zárt helyiségbe, ahol fel kell tennünk az arcunkat eltakaró textíliát. Az utcán hallható családi viták is gyakran arról szólnak, hogy az elkószáló gyerek hozza már vissza a maszkot. Azzal, hogy ezek az életképek mindennap visszaköszönnek az utcákon, már jelentős lépest tettünk afelé, hogy megbirkózzunk a járvány utáni helyzettel. Miközben egyébként szó sincs arról, hogy vége lenne a járványnak, csak úgy tűnik, sikerült kezelhető mértékűre szelídíteni és kordában tartani.
Mindenesetre egyre valószínűbbnek látszik, hogy többé semmi sem lesz ugyanolyan. Legalábbis ameddig nem lesz meg a vírus ellenszere, de az jövő ilyenkornál hamarabb nem valószínű. Sőt azután sem, hiszen addig eltelik egy év, és annyi idő alatt egész egyszerűen kialakulnak az új szokásaink, amelyek jó eséllyel a járvány leküzdése utáni időszakban is megmaradnak. Közhely, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben az van előnyben aki a legkönnyebben alkalmazkodik a változó körülményekhez, de mint ilyen, természetesen igaz. A következő időszak ugyanis az alkalmazkodásról fog szólni. Arról, hogy mennyire tudunk megbirkózni az új helyzettel.
A hétköznapokban szemmel láthatóan sikerül napirendre térnünk a dolog fölött. Végső soron, ha egy maszkot kell magunkkal hurcolnunk mindenhová, még nem a világvége, legfeljebb egy kicsit nyűgös, kellemetlen dolog. Kérdés azonban, hogy talpra tud-e állni a gazdaság? A világjárványt megelőzően szinte rutinszerűen működött a termelés. Most pedig sokan találták magukat abban a helyzetben, hogy új dolgokat kell kitalálniuk, ha bevételhez szeretnének jutni.
Az emberi kreativitásra most nagyobb szükség van, mint valaha. Például a vendéglátóipar esetében tetten érhető, hogy még olyan helyszíneken is teraszok nőttek ki a földből, ahol korábban nem voltak. Akiknek pedig még nem jutott eszükbe mentő ötlet, támogatnunk kell és bátorítanunk, hogy előbb-utóbb valamilyen megoldást csak találnak. Nem segít az sem, hogy árvizek pusztítanak mostanában. De ezzel együtt talpra kell állnunk valahogy, nem engedhetjük meg magunknak az áldozattá válás luxusát.
Nem állítom, hogy könnyű most reményt meríteni, de nem igazán van más választásunk. Ha nem is sikerült magunkhoz térnünk még a sokkból, azért némi bizakodásra adhat okot, hogy legalább már elkezdtünk éledezni.
Kiss Előd-Gergely
-min.jpg)
