borús égbolt
Elbeszélgetünk
Székelyudvarhelyen tartott közgyűlést az elmúlt hét végén a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fóruma. Hogy miért pont Udvarhelyen, nem világos: talán a résztvevők utazási idejének kiegyenlítéséért, vagy ott találtak megfelelő termet, esetleg szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak a helyszínnek, mivel kevés román ajkú ember él a városban – mindegy is. Arra sem látok magyarázatot, hogy mi tette időszerűvé a közgyűlést, ezért maradjunk annyiban: az, hogy a fórum változást sürget a térségben élők közötti kapcsolatok alakulásában.
A találkozó felmutatható hozadéka egy, a civil szférának és a romániai magyar pártoknak címzett dokumentum, amelyet figyelembe vételre elküldtek a kormánynak, a parlamentnek és az államelnöknek is. Ez az írás – voltaképpen a közgyűlés határozata – kezdésként megállapítja, a románok és magyarok számára egyaránt káros az, hogy a közfelfogásban Kovászna, Hargita és Maros megye „potenciális konfliktuszónaként” jelenik meg. Azért, mert aláássa a három megye térségének gazdasági és társadalmi fejlődését, minden téren megnehezíti a térség kapcsolatát az ország többi megyéjével, távol tartja a külföldi befektetőket, beárnyékolja a nemzetiségek együttélésének miliőjét és negatívan befolyásolja az itt élők életszínvonalát. Ennek ellensúlyozásaként időszerű, hogy a három megye térségében stabilitás alakuljon ki.
A Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fóruma viszonylag széles spektrumú ernyőszervezet, 36 különböző szervezetet tud tagjának, ezek között egyaránt található pedagógus-egyesület, volt politikai foglyok szervezete, kulturális-hagyományőrző kör, a Vatra Românească és így tovább. A fórumnak viszonylagos politikai-társadalmi súly is tulajdonítható, legalábbis bírja több parlamenti politikus és helyhatósági tisztségviselő, az ortodox egyház, értelmiségiek és a helyi román sajtó támogatását – az udvarhelyi találkozón például részt vett Kovászna és Hargita ortodox püspöke, Hargita és Kovászna megye prefektusai, parlamenti képviselők, polgármesterek, ortodox papok, román kulturális egyesületek és román tannyelvű iskolák igazgatói, megyei tanácsosok, dekoncentrált intézmények vezetői és a három megye több politikusa.
Mindezek mellett az esemény nem kapott jelentősnek mondható figyelmet sem a székelyföldi magyar sajtóban, sem az országos román médiában. A magyar sajtó nem volt hajlandó továbbmenni a székelyföldi román civil szervezetek olyan tendenciózus kijelentéseinél, mint hogy a gyulafehérvári kiáltvány „nemes szellemisége” maradéktalanul érvényesül, vagy hogy az autonómia lehetetlen követelés, mert a románok soha nem fogadják el a területi követeléseken alapuló Székelyföld fogalmát.
Az országos sajtónak pedig egyszerűen nem volt igazán érdekes a közgyűlés, feltehetően azért sem, mert az azon elfogadott határozat a már említetteken kívül moderált, udvarias-barátkozó hangnemű megállapításokat is tartalmaz, például olyasmiket, hogy a fórum tagjai tisztelik és értékelik székely-magyar polgártársaik örökségét, hagyományait, kultúráját és történelmét, csak kitartanak amellett is, hogy a térség történelme nem teljes az itt élő románok öröksége, kultúrája nélkül.
Valószínű, hogy a fórum határozatának másodlagos címzettjei – a kormány, a parlament és az államfő – sem fognak különösebb figyelmet tulajdonítani a dokumentumnak, ami jelenleg talán már a marosvásárhelyi székely szabadság napján megszövegezett petíció társaságában hasal egy polcon. Végül pedig az is feltételezhető, hogy a romániai magyar politikai formációk és civil társadalom – akikhez a címzés szerint elsősorban szól – végig sem olvassák a román fórum emlegetett chef d`oeuvre-ét.
Pedig nekünk, székelyföldi magyaroknak el kellene gondolkodnunk azon, hogy az itteni román kisebbség – a saját kisebbségi szemszögéből – miért velünk szöges ellentétben lát számunkra – szintén kisebbségi szempontból – rendkívül fontos dolgokat. (Még akkor is, ha tényszerűen a Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Fóruma nem az itteni román emberek egyetemes szószólója.)
Hogy lehet az a meggyőződésük, hogy Románia a nemzetközi szerződésekben vállalt összes kötelezettségét teljesítette a kisebbségekkel szemben, miért látják úgy, hogy a székelyföldi magyarok jogai nem csorbulnak a közoktatásban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, hogy minden lehetőségünk adott ahhoz, hogy kifejezzük és megőrizzük kulturális és etnikai identitásunkat? Miközben ugyanezek nem mindig érvényesülnek az itt számbeli kisebbségben lévő románok esetében, akiket gyakran ér diszkrimináció?
Miközben nekünk az a meggyőződésünk, hogy Románia európai színielőadást játszik a kisebbségi jogok érvényesülése terén, főszerepben egy államelnökkel, az oktatás terén ellehetetlenítik a specifikus, de szükséges megoldások alkalmazásának lehetőségét, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás kategorikusan akadályozza az anyanyelven való ügyintézés, boldogulás lehetőségét, viszont hangos a községháza-városháza feliratok eltávolításának ügyeitől, a kulturális és etnikai identitásunkat pedig olyan korlátok között őrizhetjük, amelyekbe például egy zászló felhúzása már nem fér bele? Miközben ezek az akadályok fel sem merülnek a többségi nemzet tagjaival szemben?
Ha egyazon jelenség kapcsán ugyanazon a helyen két ennyire eltérő diskurzus van érvényben, de mindkét, vagy legalább egyik félnek érdeke az álláspontok közelítése, arra egyetlen alkalmas módszer van: az, hogy elbeszélgetünk. Valamit választani kell: vagy egymással, vagy egymás mellett. Nyilván mindkettő következményekkel jár.
Burus János Botond
_web.JPG)
