[dropcap]I[/dropcap]ndia jellegzetes édességeinek nem mindegyike volt kedvemrevaló. A leggyakoribb a mi tejberizsünkhöz hasonlatos, gazdagon fűszerezett, néha pisztáciával, kesudióval megszórt desszertféleség nem az ő hibájukból nem ízlett: itthon sem eszem meg a tejberizst. Az édes joghurt érdekes és finom is volt, de én a sütiféleségek barátja vagyok. A különböző krémekkel, dzsemmel rétegezett, pisztáciával, mandulával megszórt tésztaféleségek emlékeztettek a mi süteményeinkre, néha a tortáinkra is, ezek ízlettek, a különböző masszából készített, mindenfélébe forgatott golyócskáikhoz hasonlóan, de a pálmát a fagylaltjaik vitték el. Ennek a krémes állagú, legtöbbször vanília ízű és még valamilyen gyümölccsel is gazdagított csemegének a finomságát – annak ellenére, hogy kedvencemmel, a csokis változatával nem találkoztam – még a fagylaltok királynőjével, a gelato italianóval összehasonlítva is elismerem. Az indiai konyha igazi csodája azonban valami egészen más volt, valami, amiről már Popper Péternél is olvastam, de akkor még kételkedtem benne: a tizennyolc nap alatt több mint három kilót fogytam, miközben nemcsak hogy nem fogyókúráztam, hanem épp ellenkezőleg, rengeteget – édességet is – ettem. Ezennel be kell vallanom, immár nyilvánosan is, hogy én szeretek enni, ugyanúgy szeretem a válogatott finomságokat, mint a jó irodalmat, a szép festményeket, szobrokat, a klasszikus zenét vagy a napsütést és a telkünk csodás harmóniáját. Meggyőződésem, hogy lehet lelkesen enni, anélkül, hogy valakinek lelki problémái lennének, mint ezt bizonyos pszichológiai elméletek állítják, anélkül, hogy kétségbe vonnám az evés örömszerző voltát. Igen, örömöt jelent, mint sok más, és az örömforrásokat megkeresni, illetve azokat használni a világ legtermészetesebb dolga, hisz különben igazán semmi okunk sem lenne jól éreznünk magunkat a világban. Azért írunk, olvasunk, barkácsolunk, muzsikálunk, hallgatjuk a zenét, megyünk kiállításra, kertészkedünk, utazunk, biciklizünk, harcolunk egy eszméért, kézimunkázunk, építünk házat vagy eszünk, mert mindez jóvá vagy még jobbá teszi a közérzetünket. Nemigen szoktunk fél lábon ugrálni a boldogságtól minden ok nélkül. Illetve némelyekkel megtörténhet, olyankor elviszi őket a mentő. Finomakat enni tehát szabad, sőt kell, csak sajnos kellemetlenek a következményei, ha nem társul hasonlóan szenvedélyes sportolással vagy rendkívüli gyors anyagcserével, de hát kevesen ilyen szerencsések. Indiában ellenben, az ételeik valamilyen különleges tulajdonságai következtében, egy idő után egyszerűen azt vettem észre, hogy bár ugyanannyit és ugyanolyan finomságokat tettem a tányéromra, képtelen voltam mindent elfogyasztani. Ezek után valószínűnek tartom, hogy összeállításaiknak kettős hatása volt: nemcsak a rostos, túlnyomóan zöldséges ételek vitték le, illetve nem raktak pluszba kilókat, hanem közben valamiféle étvágytalanítási mechanizmust is beindítottak. Épp ezért lehetne tanulni az indiai konyhaművészetből: tud valami olyat, amit mi nem, és amire érdemes odafigyelni. Vagy az alapanyagok összeválogatása, vagy a sajátos és igen nagy mennyiségű fűszer, vagy mindezek együtt, nagyon kellemes következményekkel jártak. Nyolcadik napi élményeinket még egy hatalmas rádzsput vár, az 1592-ben I. Mán Szingh alapította egykori főváros, Amber színezte, mely 1727-ig (ugye akkor helyezték át a székhelyüket Dzsaipurba) a Kacshváhá-dinasztia fellegvára volt. Az erőd nagyon hatásos látványt nyújtott a mellette elterülő tavacska partjáról. A hely különlegességét erősítette a megközelítés módja is: elefántháton jutottunk föl a vár udvarába. Míg a felszállásra (elefántra szállásra) várakoztunk, az árusok hada – gyerekek és felnőttek egyaránt – rohant le jó minőségű, nagyon olcsó és igen jól szervezett kínálatával. Hímzett, egy-két flitterrel is díszített színes pólókat árultak, minden színben és méretben. Ha véletlenül olyan színt vagy méretet kértünk, ami nem volt a kezében, nyugtatgatott, hogy máris hozza, és pillanatokon belül kerített belőle. Ipari mennyiségű, tíkfából készült, kisebb-nagyobb szobrocskákat is kínáltak (ötöt egy csomagban), amelyek az isteneiket és szent állataikat ábrázolták. A nagyon szépen megmunkált figurák némelyikét apró mozaikos berakás és egy-egy gyöngyöcske is díszítette. Annyira lealkudtuk az árakat, hogy a végén szinte szégyelltem magam. Most, itthon, miután a pólókat én és minden megajándékozott már számtalanszor kimostuk, állíthatom, hogy kitűnő minőségűek. És a szobrok is kedvesek és hatásosak a könyvek között-előtt szétszórva: így állandóan látva őket sem veszítettek az első benyomáskor észlelt szépségükből, olyannyira, hogy egyiküket sem volt szívem továbbadni, bár eredetileg csak egyet szándékoztam megtartani magamnak. Albert Ildikó [caption id="attachment_8550" align="aligncenter" width="620"] Amber erőd[/caption]