borús égbolt
Egyszer már kifüstöltek
Anyai nagyapám és nagyanyám is meséltek a háborúról. Vakarék gyerekként nem értettem sokat a történetekből. A kilencvenes éveit taposó nagyapám a sokszor hallott történeteket, valahányszor, kellő átéléssel tudta előadni. Egyszer a kredencből, a födeles teás- vagy kávéskancsóból, a pohárszett mögül is elővett egy érmet, amelyiket háborús ereklyeként őrzött. Azt mondta, egy apáca varrta szvetterére, amikor sebesült katona volt. A katonaságnál szanitécként szolgált, így sok mindent megtanult, aminek később hasznát vette. Önmagán sebet ejtett, s talán ennek is köszönhette életét. A front vonult, ő meg sebesült katonaként, fertőzött sebbel hátramaradt. Megmaradt. Az első háborút gyerekként, a másodikat felnőttként élte túl.
Nagyanyámat gyerekként örökbe adták Csapra. Itthon azt gondolták, ott jobb világ van. Az első háború végével, a határok átszabása után került újra haza. Levélváltás után visszaadták, akár a kölcsönkért bőröndöt. Magával hozta az ottani emlékeket és a nyelvtudást, amit az ottani állami iskolában magára szedett. Szintén a kilencvenes éveit tapodta, amikor még emlékezett a gyerekmondókákra, szlovákul. A második háborúban már háromgyermekes anya volt, ekkor hasznát vette az idegen szavaknak, amit még korábban tanult.
Nagyszüleim – minden oldalról – a világháborúk túlélői voltak. A háborúkból nekem néhány mesének tűnő történet maradt, amit kellő időzítéssel este meséltek. Magyarázták, hogy katonai gépek voltak felállítva a ma is üresen álló telken a ház mögött, meg hogyan lopakodtak a katonák az ablak alatt. Hova rejtették a majorságot a katonák elől. Nem kellett egyetlen mondattal sem több, aprólékosabb leírás ahhoz, hogy már magam is lássam az ablak alatt elvonuló sisakos katonákat.
Az udvaron tárgyi emlékei is voltak a háborúnak. A tyúkok kevertjét mindig egy kisméretű lapáttal adagolták a majorság elé. Most múzeumi tárlaton láttam hasonlót. Ahogy a háborús tárlatot néztem, azon gondolkodtam, miért nem akarták eltüntetni az udvarról a háborúra emlékeztető tárgyat.
A kevertbe ragadt lapát emléke marad ennyi év után, amely összeköti a múzeumi tárlat háborúit, nagyszüleim háborúival. Néhány éve búcsúztattuk nagyanyámat, aki a maga kilencvenkilenc esztendejével kézzelfoghatóvá teszi, áthidalja az elmúlt száz évet, ami az első háborútól elválaszt. Emberöltőben sem hosszú idő, de elég volt arra, hogy ne tudjuk, ne értsük azt, ami akkor történt.
A mozgalmas háború képei most mozdulatlanul tapadnak a vár falára. A felsorakozó katonák nem akarnak fedezékbe vonulni. Már nem a golyó, az idő próbáját kell kiállják, emlékképként. Közben lent, a tárlatmegnyitó hallgatósága között is sok túlélő van. A második háború túlélői. Ők, akiket nemcsak a tyúkok kevertjébe ragadt lapát, de a saját emlékeik is összekötik a háborús időkkel.
Többször végigpásztáztam a tömeget, miközben több órán át a megnyitón elhangzottakra figyeltem. Csalódottságomban csodálkozom. Csodálkozom, amiért nemzedékek sora képes volt hallgatni a megaláztatásról, a kiszolgáltatottságról, a tényekről, amelyeknek lehetett oka a háború, de amelyekre nem adhat felmentést a háborús idő. A szerencse a túlélőké, de a felelősség is az övék, hogy milyen nemzedéket neveltek. Az elhallgatással az ő háborújuk nem lett a következő nemzedékek háborúja.
Egy kiüresített, felgyújtott város sem volt elég ahhoz, hogy a mi generációnkba beleégesse a történelmi tények állását. Elhallgatással neveltek, elhallgatásra. Száz év után időszerű lenne szembenézni a Nagy Háború itthoni tetteivel, emlékképeivel. Azokkal, amelyek nem férnek bele a történelemkönyvekbe, de minket égetnek.
Daczó Dénes
.jpg)
