Illetve immár több is. A múlt pénteken lépte át ezt a bűvös számot az országban regisztrált koronavírusos megbetegedések száma. Sok. A valóságban még ennél is magasabb lehet az érintettek száma, hiszen az emberek gyakran orvoshoz sem fordulnak, házilag kezelik magukat, és csak a súlyosbodó tűnetek észlelése után fordulnak a háziorvosukhoz. Talán marad végül annyi erejük és lélekjelenlétük, hogy segítségért telefonáljanak. Vagy rájuk törik az ajtót, és elviszi őket a mentő. Hallani ilyen esetekről is. Vannak ismerőseink, akiket aztán többé soha nem látunk. Illetve voltak. Még a temetésükre sem tudunk elmenni, mert hol így, hol úgy szorongatnak, hogy szűk körben, úgymond csendben és felhajtás nélkül történjék minden. Ilyenkor a végtisztességhez való jog is csorbul. A hivatalos statisztikák szerint a hazai lakosság legalább öt százaléka átesett már a betegségen. Magyarországon sem különb a helyzet, pedig ott még erősebb volt mindvégig a védekezési intézkedések marketingje: vasárnap reggel azt közölték a kormány portálján, hogy 720 164 az esetszám. A tízmilliós népességhez viszonyítva ez jóval nagyobb fertőzöttségi arányt jelent. Nálunk 5, a magyaroknál 7,2%-os a járványügyi mutató az adatok tükrében. A 83 milliós Németországban ugyanekkor 2 966 789 esetet regisztráltak (3,6%); Franciaországban 5 000 155-öt a 67 millió lakosból (7,5%); Indiában 136 641 901 az 1,4 milliárd főből (10,2%); Nagy-Britanniában 4 368 045 millió eset jut 66,6 millió polgárra (6,5%). A britek nem tudják méltó módon eltemetni az életének 100. évében elhunyt Fülöp herceget, aki mellesleg második világháborús veterán, s hatvannégy éven át volt II. Erzsébet királynő, a koronás államfő férje, és egyúttal a világ egyik legismertebb államférfija, akit visszafogott külsőségek mellett helyeznek majd a hét végén örök nyugalomra. Harminc résztvevőben határozták meg a résztvevők számát, ami egyben a legszűkebb rokonság jelenlétére korlátozódik. Ebben a járványban úgy tűnik, hogy mindannyian egyformák vagyunk, a kór demokratikus, éljünk bárhol, töltsünk be bármilyen szerepet. Ismét előbukkan törékeny és esendő mivoltunk. Nézegettem közben a járványos statisztikákat, s bizony – átoltottság ide vagy oda – ezek a mutatók is ugrálnak. Megyénként, városonként jelentkezik a vész, itt is, meg ott is „bevörösödik” a hely, és jönnek ismét a korlátozások. Folyamatos egymásra és magunkra való figyeléssel kell élnünk. Hogy meddig? Látszik is az alagút vége. Meg nem is. Olykor kétségbeesetten próbálkoznak a szervezők, hogy kicsalogassanak magán „karantén-zónáinkból”, és úgy tűnik, hogy a siker mérsékelt. Pedig minimalista szintű kísérletek. Mintha valami megváltozott volna viselkedésünk körül. Nem annyira magától értetődő, hogy „csak úgy” elmegyünk egy-egy kulturális- vagy sport-eseményre. Voltam már olyan egyházi programon, hogy a lelkész mindvégig szorongott, hogy túl sokan vagyunk. Olyan közösségi eseményen is, ahol csak ötvenen lehettünk volna bent a zárt térben. Előfordult, hogy negyvenhét embert számláltunk hirtelen. De olyan is, amikor ötvenhármat. Ilyenkor mit tegyen a pap? Mondja azt, hogy négyen hagyják el a helyiséget? Vagy a művelődési intézmény vezetője kérje meg egy kiállítás-megnyitó közönségének egy részét, hogy távozzék? Esetleg menjenek haza és kövessék az eseményeket a YoutTube-on? Számtalan határeset van. Vasárnap azt szerettem volna egy koncerten, hogy közelítsük meg belépőkként a jelenléti korlátokat. Ez viszont nem történt meg. Egyik rokonom teljes meggyőződéssel állította, hogy számára sokkal jobb, ha a világhálón követi az istentiszteleteket. Válogatni lehet jobbnál-jobb szónokok, püspökök prédikációi közt. Hogy be lehet lépni virtuálisan a világ legnagyobb közgyűjteményeibe, ahol kamera pásztázza végig a nagy klasszikusok műveit. Így járhattam jómagam is a sixtusi-kápolnában. Mondjuk. Meglepett, mondhatni meghatott annak nagyszerűsége. De a magam kicsinysége is. Valami elhagyatottság-érzés döbbentett meg. Egy párszáz lelkes falura gondoltam, ahol a pap szorongva közeledik a templom felé az Úr napját megszentelendő, hogy vajon kongó templomnak és üres padoknak hirdeti-e a reményt? Egy üres stadionra. Meg arra, hogy talán gladiátorokként harcolunk egyik a mással, vagy a vírussal (?), de úgy, hogy titokban, mintha a pillanat skatulyájába rejtetten lennénk, ahová nem lát be senki. Mi magunk. Vagy mind az egymillió, aki betegséggel küzd? Vagy mindenki, az a 7 858 489 346 ember, aki velem együtt ebben a pillanatban itt van e sárgolyón? Mert mindannyian betegek és áldozatok vagyunk. Mellette a reménynek.

Simó Márton