„Minden emberi gondolat hiedelemnek tekinthető. Csak a természettudománynak van meg az eszközkészlete arra, hogy e gondolatokat szembesítse a valósággal, és kiderítse, a hiedelem mögött tények húzódnak-e meg vagy csak alaptalan feltételezés.” (Csányi Vilmos) A vallás volt az első próbálkozás a Világegyetem átfogó magyarázatára. Az ausztráliai Kimberley őslakosai szerint két teremtő lény egymással összhangban működött: Wallanganda, a hímnemű űrbeli lény vizet spriccelt Wunngudra, a kocsonyás anyagban tekergő nőstény kígyóra, hogy létrehozzák Yorro Yorrót, vagyis a világot, amilyennek mi ismerjük. A hinduizmusban már nem ilyen nagy az összhang, Brahma a teremtő, Siva a romboló istenség. A judaizmusban pedig Jahve egy személyben teremtő és pusztító. Főleg a világvallások tudósai és teológusai rengeteg időt és munkát szenteltek annak, hogy ezeket a világképeket meggyőzővé és ellentmondásmentessé tegyék. A keresztény vallás nagy tudósai, mint például Canterbury Szent Anzelm vagy Aquinói Szent Tamás koruk szellemi „nagyágyúi” voltak és igen komoly erőfeszítéséket tettek, hogy minél jobban megértsék a természet törvényeit is. Szent Ágoston így fogalmazott: „…a természet rendes menetében az egész teremtés során jelen vannak bizonyos természeti törvények.” De még napjainkban is sok millió ember alapozza a saját világképét a természet vallásos értelmezésére. A természettudomány a második nagyszabású kísérlet a Világmindenség magyarázatára. Ebben az esetben a magyarázatok természeti, fizikai, kémiai és biológiai folyamatok formájában jelennek meg. Az első modern természeti törvényt, amely a fizikában mond ki egy mai értelemben vett matematikai törvényszerűséget, Thomas Bradwardine (1295–1349) egyik tudományos munkájában fedezték fel. Ő is egyházi ember volt, később Canterbury érseke is lett. Sok évszázadon keresztül a természettudósok számára magától értetődő volt azt feltételezni, hogy a természetben felismert törvényszerűségek Isten zseniális művének megnyilatkozásai. Még az előző részben ismertetett Carl Linné a 18. század elején is úgy gondolta, hogy a természet rendszerezésével Isten gyönyörű munkájára derít fényt. Több alkalommal is kifejtette, hogy a jelenleg a Földön élő fajok száma pontosan annyi, mint ahányat Isten a kezdetek kezdetén megteremtett. De azért őt is, mint sok más kortárs tudóst, időnként kétségek gyötörték a Szentírásnak a 18. században elfogadott szó szerinti értelmezésével kapcsolatban, különösen, amikor a Föld korának kérdése került szóba. Az első tudósok, akik határozottan tagadták azt, hogy mindössze néhány ezer éves lenne a Föld, a geológusok voltak. Az emberiség időben elfoglalt helyének megértése útján a geológiai folyamatok megértése döntő lépést jelentett. Ennek az új tudományágnak a megszületése jórészt két embernek köszönhető: a skót James Huttonnak és honfitársának, Charles Lyellnek. Hutton 1726. június 3-án született Edinburghben. 23 évesen szerezte meg orvosi diplomáját, de soha nem gondolta komolyan, hogy ezen a pályán maradjon. Az apjától örökölt farmon kezdett gazdálkodni és a szabad ég alatt végzett munka közben fordult az érdeklődése a földtan felé. A környezet alapos tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy ha elég idő áll rendelkezésre, akkor a felszíni alakzatok kialakulása és jellegzetességei mind megmagyarázhatók a már ismert folyamatokkal. A hegyeket az erózió lekoptatja, az üledék lerakódik a tenger fenekére, a folyók új medret vágnak maguknak stb. Tulajdonképpen még csak elsöprő erejű katasztrófák (földrengések, vulkánkitörések) feltételezésére sincs szükség – ahogy addig a legtöbb tudós feltételezte… Ez volt az ún. katasztrofizmus-elmélet. Hutton új elmélete az unifor­mitarianizmus – az egyneműség tana – néven vált ismertté, mert a feltevése szerint mindig ugyanazok az erők és folyamatok alakítják a föld felszínét. Hutton nagy gonddal gyűjtötte össze az elmélete mellett szóló érveket, amelyeket 1785-ben mutatott be az edinburghi Royal Society ülésén. De elképzeléseit szokatlanul heves bírálatok érték. A bírálatokra válaszul a már betegeskedő Hutton megírta a háromkötetesre tervezett nagy művét Theory of the Earth (A Föld története) címmel, amelyben rendszerezte és számos megfigyelt ténnyel támasztotta alá érveit. Sajnos elég nehézkes stílusban írt, és így a könyv sem érte el a várt hatást, az elmélet szinte teljesen feledésbe merült. Pedig ő volt az első ember, aki tudományos érvekkel is alátámasztva ki merte mondani, hogy a föld felszínének képét jelentősen átalakító folyamatok jóval több időt igényelnek, mint az a 6000 év. Egy teljes emberöltőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Hutton gondolatai „beérjenek”, hisz az ember, aki ezeket az új geológiai elgondolásokat valóban koherens elméletté gyúrta össze, éppen 8 hónappal Hutton 1797. március 26-án bekövetkezett halála után született. Ő volt Charles Lyell. 1797. november 14-én született, egy jómódú skót családban. 1816-ban, vagyis 13 évvel az első híres evezősverseny megtartása előtt Oxfordba ment, ahol az Exceter College hallgatója lett. Ez akkor a legrangosabb, igaz, egyszersmind a legdrágább intézménynek számított, de az újgazdag Lyellék megengedhették maguknak, mind anyagilag, mind pedig a fiatalember szellemi képességei alapján. A két nagy angol egyetem között nemcsak az evezősversenyeken folyik a nagy rivalizálás, sőt, igazából a verseny – amelyben egyébként Cambridge vezet 83–80-ra – éppen ennek a versengésnek a következménye. A helyzet kissé leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy Oxford általában erősebb a humán szakokban, Cambridge pedig a reáltantárgyakban jobb: például 32 fizikai Nobel-díjasa van, a világ egyetlen más egyeteme sem tudta még megközelíteni ezt a számot. Lyell a gimnáziumban éppen a humán tárgyakból jeleskedett, ezért választotta Oxfordot, de váratlanul ő és a tanárai ráébredtek különleges matematikai tehetségére, és ezután sokkal jobban kezdték érdekelni a reál tudományok. Aztán az első vakációban elolvasta Robert Blackwell Introduction in Geology (Bevezetés a geológiába) című művét, amely tulajdonképpen Hutton nézeteit foglalta össze érthetőbb nyelvezettel. Ezután döntötte el, hogy ő is geológus lesz. Ekkor, Hutton meglátásai ellenére még mindig az a nézet uralkodott, hogy a föld felszínét csakis iszonyú erősségű, rövid ideig tartó katasztrófák – földrengések, hatalmas árvizek, vulkánkitörések – alakíthatják. Eleinte Lyell is a katasztrófaelméletben hitt, de aztán következett a már-már klasszikus forgatókönyv: a fiatal tudós egy hosszabb európai utazáson vett részt, és főleg az Etnán végzett kutatások meggyőzték, hogy igenis a lassú, de állandó geológiai folyamatok formálták rendkívül hosszú idő alatt a Föld felszínét. 1830-ban adta ki a Principles of Geology (A geológia alapelvei) első kötetét, és a könyv azonnal siker lett. Kétévnyi újabb kutatások és terepmunka után pedig kiadta a második kötetet is, majd 1833-ban a harmadikat. Ezekkel a könyvekkel beírta nevét a tudomány történetébe, ezek a kötetek tekinthetők az első, korszerű geológiai kézikönyveknek. Érdekes, hogy ő lett az első olyan tudós, aki a tudományok népszerűsítésével kereste meg a kenyerét, ugyanis a könyvek olyan sikeresek voltak, hogy biztosították Lyell megélhetését. Többek között ezért is adta ki újra meg újra, de persze azért is, mert minden alkalommal javított rajta, hisz elsősorban éppen neki köszönhetően, a geológia tudománya elkezdett rohamléptékkel fejlődni. 1859-ig ez volt a legolvasottabb tudományos könyv, akkor azonban háttérbe szorította egy másik, amelynek szerzője rengeteget köszönhetett Lyellnek. Ez a mű Charles Darwin Origin of Species című könyve volt. Nagy Péter