Hónap elején járunk, osztogatják a fizetéseket, érkeznek az ételjegyek, mostanra már mindenkihez eljutott valami: lehet fizetni a számlát, küldeni az osztálypénzt, kicserélni az elromlott zuhanyrózsát. Az első két napban még bátrabban, büszkébben költünk, ilyenkor még belefér az illatosabb vécépapír, a papírpoharas kávé, egy új teflonserpenyő, de a kávézóba járás hamar megkongatja a vészharangokat, és feleszmélünk: egy ital árából akár négy kenyeret is lehetne venni. Habár a kenyér nem trendi már, de az erdélyi ember csuklóból, reflexszerűen kenyér-értékben számol mindent. Hány kenyeret lehet venni egy csomag cigarettára, hányat egy tábla csokoládéra, mennyi kenyeret fedezne a nyári kirándulás, a téli wellnessezés, és így tovább. Ott kering ez a sok-sok kenyér körülöttünk, körbe-körbe, mi pedig számoljuk, majd újraszámoljuk, kivonunk és hozzáadunk, matekezünk, hogy valamit mégis lehetne még, valami nekem is kijárna. Az édeskeserű valóság viszont az, hogy az ennyi továbbra már nem ugyanannyi. A drágulás, a folyamatos áringadozás könnyen becsap. Néha esik az üzemanyagár, de két hónap múlva kétszer annyit ugrik felfele. Néhány bani a változás, de kihat az egész piacra, felborul a gazdaság. Lerágott csont már a téma, unja is mindenki, mégis vissza-visszakerülünk ugyanoda, ismét fáj, ismét elfogy, pedig e hónapban valami többre, szebbre, jobbra vágytunk volna. Huszonegy évesen, csupán egy sikeresen felvett fizetés után, otthon élve, gyerek és férj nélkül nem sok fejfájást okoz a helyzet. Hogy azért aggódom-e? Igen. Feltűnik-e? Igen. Nem az áremelkedés, hanem a hiány. Az üresen maradt iskolapadok, a harmincból tíz Magyarországon továbbtanuló egyetemi csoporttárs, a külföldön dolgozó hajdani osztálytársak, de leginkább az az állami némaság, ami, akár egy jó irodai munkaközösség oszlopos tagja, szivarozva és pletykálkodva fordítja el a fejét a román demokráciából megfiadzott vendégmunkás-jelenségről és külföldre vándorlásról. Az adófizetésre és nyugdíjalapra kiépített struktúra a teljes társadalmat igénybe veszi. A jelenleg működésben levő rendszer viszont látszólag aránytalanul működik: valaki mindig valaki más, vagy mások helyett is dolgozik.

Demeter Adél-Hajnalka