Újra felfedezni a csorgót s megsimogatni a gáton átbukó vizet, megcsodálni a sík tükörré merevített folyóvízben tükröződő eget, arasznyira a víz fölött lábat lóbálva kiülni a partjára, bámulni a sást, sétálni a zöldben a patakcsobogással párhuzamosan... Ezt javasolta a műépítész, s ez is lett belőle. Köllő Miklós számol be egyik munkájáról.

Emlékek, mementók. A patakban a csorgónál kezet mosó öregember, időbarázdás időtlen arcával görnyedve a lassan tovafolyó, megismételhetetlen pillanatok fölé. Vízmelléki, gondozott gyalogosrövidítők mellett futó léckerítések vízre vetődő hímessége. Vízre járók, itatók, a csorgónál lepedőt sulykoló asszonyok. Malomárkok, molnárok, télvégi szajlások jegelése, partkötések, a malomkővágás, a malomkereket mozgásba hozó víz géppuskaszerű ropogása. Az első és a második nagy háború után fejre álló világ. Az összefüggő tízes faluszerkezet sarkát lecsippentő országút, az idegenbe szakadt részre rátelepedő szocreál kultúr… Dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni. Őrölhetem persze a bánatom, nosztalgiázhatok tovatűnt lehetőségek miatt: a kívülálló tényezőket nehéz megváltoztatni, de közvetlen környezetünkben van esélyünk változtatni. Nem tudom visszafelé forgatni a idő kerekét, de egy szimbolikus értelemben visszafelé forgó malomkerék mellett el tudok kezdeni dolgokat. Szétfolyik a végtelenbe a kultúrház körüli tér: nem hagyom, leválasztok belőle pár pavilon összeforgatásával egy belső teret, aminek feszes belső világa kiutasítja a rendezetlenséget. A betonpiskóták sivárságáról fellépek „a világot jelentő deszkákra”, és onnan van még fennebb, be egy emberi léptékű teret határoló fakuckóba-fakockába. Van egy emberi léptékű köztes terem, és körülöttem emberek vannak a saját terükkel és terűikkel. Nem egymásba torlódva, és mégis együtt, egymás felé fordulva, egymásra figyelve. Egy pillanatig, amíg bent vagyunk e térbe, közösséget alkotva. És akkor lehet mesélni, mert az feledteti a bút. Akár a köztes térről, amit egy székely ács egy jókedve alatt is meg tud csinálni. Meg kellene határoznom a köztes teret. Nem teszem; ha mégis fontos, akkor a magyar népmesék egyik jellegzetességére épített párhuzammal próbálom érzékeltetni: a jöjjön is meg ne is, legyen is meg ne is típusú próbatételekkel. Valahogy így kellene értelmeznünk e fogalmat: kint is, de bent is, nyitott is meg zárt is. Kitekintve a régi templomra, történelmet lehet tanítani. Másik fele nyitva, a merész álomként az égbe feszülő kéttornyú új templom kapcsán el lehet mondani, hogy száz éve értékalapú döntéseket hoztak az itteniek, és jó mecénások voltak, az Országházon dolgozó, szakmailag a Steidl céhbe tömörülő, a kor legjobb szakembereivel dolgoztattak, például Róth Miksával. Adtak az anyagiakon túl a szellemiekre... és nem kényszerpiskótáztak. Ma nem adatott meg az a gazdálkodási lehetőség, mint akkor. Nem baj. Az egyszerű anyag is meghálálja, ha az ember alázattal nyúl hozzá. És így kell nekifogni, mert aki a kicsit nem becsüli... A kivitelező cég mérnöke így állt hozzá, sikerült munkatársaiba is nagyrészt átvinni ezt a szemléletet. Az alvállalkozók közül volt, aki menet közben értette meg ezt a szemléletet, és korrekt módon kijavította, amit kértünk. És van, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy tanulva korábbi kárainkon, mi elsősorban fizikai és nem kémiai faanyagvédelemben hiszünk, értékeljük és használjuk a technikát, de nem dobjuk sutba a hagyományos népi tudást. Káros a nem megfelelő szemléletű hozzáállás, mely az anyagba ragadást bátorítja, a fa becsülete ellen, a deszkában természetszerűen megjelenő repedések törvényszerűségére fittyet hányva vezeti befelé a vizet a fába. Használati utasítást kellene írnom e helyhez. Mégsem teszem, mert tudom: csak idő kérdése, hogy a tökmaghéjakat nem szórják szét a deszkapódiumok színpadán, nem dobálják szét a vízgömbölyítette kavicsokra a kiürült pillepalackokat és sörösdobozokat. Nem ezt mesélem, hanem azt, hogy kollégáimmal és a ditrói polgármester úrral álmodtunk egy merészet és hiszünk az itteni emberekben. [gallery ids="3480,3481,3482"]