Lőrincz György Bécs fölött a Hargitát című regényéből olvashatott részleteket a prózakedvelő közönség az irodalmi folyóiratok mellett lapunk hasábjain is. Immár kötetben is olvasható a teljes történet. A regényt Simó Márton ismerteti. Akár ezt a címet vagy alcímet is adhatnánk Lőrincz György frissen megjelent regényének, hiszen úgy írta meg – egymásra és egymás mellé helyezett – emlékfoszlányok segítségével, hogy a könyv akár egy disszidens visszaemlékezése is lehetne. Csakhogy Lőrincz György soha nem ment el szülőföldjéről, ő mindig innen nézte és látta, többnyire Kápolnásfaluból, illetve Székelyudvarhelyről a Hargitát. Számára a nagy utazást, a nagy szülőföldelhagyást az jelentette, hogy beköltözött a legközelebb fekvő „igazi” városba. A valós kaland azonban a prózaírók számára az írás, történetesen a nagylélegzetű művek világa. Lőrincz György pályáját szociográfiai riportokkal kezdte a 70-es évek második felében – elejétől mindmáig ilyen jellegű az életmű, A hallgatás csendje (Forrás Könyvek, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980) című első kötet által kijelölt pászmát követi –, bár indulásakor inkább a rövidpróza foglalkoztatta (ennek nyomai jól fellelhetők az Utunk és az Igaz Szó akkori évfolyamaiban). A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben reneszánsza volt a faluriportnak, ebben Beke György járt az élen, aztán a műfajból gyökerezett Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című méltán sikeres munkája is. A szociográfiai riport tűnt igazán járható útnak számára egy ideig, mert irodalmi eszközök segítségével ki lehetett mondani olyan vetületeit az életnek, olyan igazságokra lehetett rávilágítani, amelyekről másutt szó nem vagy alig eshetett. Egy ideig, mert aztán a rendszer itt is megkövetelte a lojalitást és a kényelmes elhallgatást vagy az érzelem-félreterelést. A sikeres indulás után két novelláskötet következett (1983, 1987), amelynek hősei és helyszínei ugyancsak a riport-miliőkből valók. Ekkorra már bebizonyosodott, hogy Lőrincz György idetartozik ehhez a földhöz, munkássága nem képzelhető el semmilyen idegen környezetben, az ideiglenesség, a másság számára csak ihletadó forrás. Így tekintett Havanna fényeire Szabó Gyula annak idején, Almás gödriben levőknek nézve azokat. Így gondolkodott Tamási Áron is, amikor a budai hegyekben kirándult. És még sokan mások, akik röghöz kötött alkotóknak vallják magukat. A kilencvenes években aztán kibontakozott ez a munkásság, riportok, elbeszélések, tanulmányok következtek – talán olyan tematikák, amelyekről nem lehetett korábban írni, illetőleg lehetetlen volt publikálnia a már kész írásokat –, kötetek „íródtak” és jelentek meg, de nála a nagyepikai művek sora csak 2004 után kezdődik. Lassan érő típus Lőrincz György? Bizonyára. Távol az irodalmi élet fősodrától, magányosan kellett kitanulnia a szakmát, s ráadásul úgy kereste a saját helyét, hogy sokáig maga teremtett fórumot és lehetőséget az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) tevékenysége által másoknak. Felfigyelt emberekre és jelenségekre, egybeterelt, elismert bizonyos pályákat, kitüntetett, akkor és olyan helyzetben, amikor Erdélyben és a Székelyföldön alig működtek az irodalom akol-meleg intézményei. Ez a tevékenység még ma is működik, létezik az EMIA, bár az időközben közpénzből létrejött vagy megerősödött „irodalmi hivatalok” – határokon innen és túl – túlnőtték és elfelejtették Lőrincz Györgyöt és ezt a „hídverő” kitartást, meg az útépítő magatartást. Szóval, ötvenéves korától számít igazi nagyelbeszélőnek. Sorban következtek a regények: Pusztulás (2004), Áldozatok (2006), Sóvárgás (2006), A szív hangjai (2013) és az aktuális regény, amelyet frissen olvashattuk. Elmondhatjuk, hogy továbbra is a kisváros, a szülőfalu – a közvetlen kibocsátó környezet – szolgáltatja a témák gerincét. A Pusztulás olyan regény, amely az 50-es 60-as évek „szocialista faluépítést” ábrázolja, azzal az igényességgel és mélységgel, amellyel Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Tamási Áron tudott és szokott a vidékhez, a vidéki témákhoz, a vidék emberéhez nyúlni. Ebből a jól ismert falusi világból kilépve az író a későbbiekben „elvárosiasodik”, az emberekkel együtt témái is urbánus környezetbe kerülnek: a székelyföldi kisváros és Kolozsvár, Budapest közt alakulnak az ábrázolt sorsok és életszituációk. Úgymond a teljes magyar glóbuszon. Minekutána kitágult, s ugyanakkor annyira összeszűkült a világ 1990 után, hogy szabadon bejárható, törvényszerű volt, hogy szó eshetett a Nyugatra elszakadtakról, a közülünk származó migránsokról, akik a múlt század 70-es és 80-as éveiben hagyták el az országot. Ezt, azt, amazt – tulajdonképpen azokat a volt szocialista államokat, amelyekben magyarokként élni kényszerültünk. Nyilvánvaló, hogy másoknak is bajuk volt azokkal a rendszerekkel, de mi most foglalkozzunk saját nyavalyáinkkal. Az író hét szerkezeti egységre próbálja tagolni a regényt, ám ez a szándék nem igazán érvényesül, egy tömbben, a maga normális sodrában is érthető, értelmezhető a történet a disszidálási szándék megszületésétől egészen a rendszerváltást követő hazatérésig. És ez így rendben van. Helyenként túlírt a történet, máshol meg igencsak elvékonyodik, pointilista, impresszionista technikákkal áll össze a kép, a szerzőnek nem lehetett minden téren tapasztalata, hiszen mindvégig itthon maradt. De kiválóan imitál ezzel a technikával! Feltételezhető, hogy olvasmányélményekből, közeli ismerősök és rokonok elbeszéléseiből, illetve turistaként szerzett tapasztalataiból készült a regény. Az emigráns-lét két véglet között feszül a könyvben: egyik véglet a Csapó Andrásé – és a családjáé –, a másik pedig a Bencze Ároné – és természetesen a családjáé is. Csapó az a fajta ember, aki a számkivetettségben is meg kívánja tartani magyarságát, régi szokásait, kulturális igénye van; Bencze pedig épp az ellentéte, aki mindenképp illeszkedni szeretne, nyelvileg, kulturálisan, mentálisan. Álláspontja kísértetiesen hasonlít azokéra, akik a székelyföldi magyar tömbből kiszakadva – idehaza – mindjárt a román többséghez való igazodást látják „üdvösségszerző” magatartásnak. Csapó gyermekeiről nem tudjuk, hogy miféle nehézségekkel küszködnek az osztrák hétköznapokban, a Bencze leányairól viszont hamar kiderül, hogy gyengén, vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul, hiszen a szülők – főként az apa – nem szeretnék, hogy származásuk miatt később gondjaik legyenek, és kulturálisan egy lebetonozott síkon helyezi el őket, amelyben nem lehet immár tényező a magyar gyökér. Egy történelmileg igen fontos korban játszódik a cselekmény, az a tizenöt-húsz esztendő, amikor a totalitárius rendszer jármában nyögtünk, s életünk kockáztatása árán szöktünk – de párhuzamosan legalább ugyanakkora volt az itthon maradtak körében is a kockázat, mert a civileket akkor is „lőtték”, ha nem 7,62 kaliberű Kalasnyikovval, de nyomorral, ideológiával annál inkább – és az utána közvetlenül következő időszakban úgyszintén. Ha úgy gondolta volna az író, akkor mélyebbet merít ebből az időből, a térből, hiszen kitágítva a regényt a teljes Kárpát-medencére és annak közvetlen környezetére, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaira, a Délvidéken, a Felvidéken, a Bécsben, illetve az Anyaországban élő magyarokra is, akár egy modern tabló is létrejöhetett volna. Roppant izgalmas egy család, vagy egy szűkebb baráti-rokoni kör keretei közt bemutatni, leképezni a nagytársadalmi jelenségeket, úgy látni, láttatni a konklúziókat és a következményeket, ahogyan talán – amikor benne vagyunk a történetben – nem is vagyunk képesek felismerni a kulcsfontosságú szituációkat, csupáncsak éljük, elszenvedjük az eseményeket, s a tetteink, a reakcióink sorából áll össze mindaz, amit aztán történelemként írnak le a szakemberek. Botorul fel sem mérjük, hogy a történet tulajdonképpen mi magunk vagyunk, esetlenül, félszegen, olykor nagyon gyenge jellemmel, szégyellnivaló módon, a falak mellől, az árnyékból adjuk hozzá a magunkét a nagy egészhez. Bele lehetett volna pillantani a délszláv háborúk poklába, a Felvidéken pedig egy vértelen forradalomba, amikor újjászületik két utódállam, de azt az érdektelenséget és értetlenséget is vázolni lehetett volna, amely a magyarországi társadalmat jellemzi – egészen a mai napig –, amikor a határon túliak helyzetét próbálja érteni, magyarázni és feltárni. Lőrincz György egyébként gondolhat egy merészet és nagyot – miért ne? –, és a soron következő egy-két kötetben körbejárhatja majd olvasóival ezt a néhány országot és „a magyarok ügyét”. Talán megteszi hamarosan. Addig is olvassuk érdeklődéssel ezt a mostani regényt, hiszen olyan részletek „kibeszélésére” vállalkozott, amelyet manapság szeretnek elhanyagolni a prózaírók. Lőrincz György realista író, s itt is marad, amíg él és dolgozik: a valóság talaján. Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát. Magyar sorsregény. Nemzetstratégiai Kutatóintézet, Budapest, 2017. 444 oldal.