Oroszhegy határában, Kápolna-mezőn, az Urusos-kút közelében, „Nyulád dombján” nemrég került felszínre annak a kápolnának az alapja, amelyet 1783-ban Batthyányi Ignác erdélyi püspök rendeletére bezártak, majd lebontottak. E rendeletet a püspök azzal indokolta, hogy a búcsújáróhelyül szolgáló kápolnánál a „rossz keresztények által az ájtatosságnak végződése után sokszor botránkoztató dolgok, részegségek, veszekedések, vérontások mentek végbe, …” Orbán Balázs a kápolna építési idejét 1723-ra teszi, anélkül, hogy jelezné a forrást, aminek alapján ezt kijelenti. Az egykori búcsús kivonulások napja áldozócsütörtök, azaz Jézus mennybemenetelének ünnepe, mely egyben a kápolna titulusa (templomcíme) is volt. [caption id="attachment_45405" align="aligncenter" width="2347"] Az oroszhegyi kápolna vakolatlan látványa délnyugatról. Rekonstrukció[/caption] Ennek ellenére, az Orbán által említett 1723-as év előtt sokkal korábban állhatott ezen a helyen kápolna, mert 1592-ből, valamint 1612-ből származó periratok­ban Urusos-kút körül olyan helynevek szerepelnek, mint: Kápolna ösvénye, Kápolna mezeje vagy Kápolna. Ugyanakkor e területhez számos Szent László királyról szóló legenda is fűződik.* Feltehetően egy, a XIV. vagy XV. században épített kápolna által jelzett „szent hely” kialakulásában, a Szent László királyról szóló legendákon túl, döntő szerepet játszhatott a közelben található Urusos-kút is. E kút vizének gyógyhatást tulajdonítottak (tulajdonítanak még ma is), mely a „köszvény”, az „ótvar” és számos más „nyavalya” gyógyítására alkalmas. Vélt vagy valós gyógyhatását nemcsak az oroszhegyiek, hanem a távoli falvak lakói is ismerték és esetenként gyógyításra használták azt. A 2015. október és november hónapokban végzett ásatások során teljes egészében felszínre került a kápolna alapja. Az ásatást végző székelyudvarhelyi régésznek, Nyárádi Zsoltnak és csapatának a leletek alapján sikerült feltárni és megrajzolni az épület pontos alaprajzát. Ez az alaprajz egy olyan egyhajós, támpillérek és torony nélküli szakrális épület alapjára utal, melyet keleten egy, a nyolcszög három oldalával záródó szentély határolt. A szentélyrész keleti felében, középen, előkerült alapozás arra utal, hogy ott, a padlóval egybeépített szilárd oltár (altare fixum) állhatott. Bejárati ajtója a nyugati fal déli részén, a délnyugati sarokhoz közelebb és nem a fal közepén kapott helyet. A bejárattól balra, közel az épület északnyugati külső sarkához, egy kövekből kirakott alap is felszínre került, amely nagy valószínűséggel egy faharangláb alapjául szolgálhatott. Többek között egy ajtó- és három ablakkeret-töredékei is előkerültek az ásatás során. Mindegyiken fellelhetők a gótika stílusjegyei. Két ablak valószínűleg a hajó déli, egy pedig a szentély keleti falán helyezkedhetett el. Színes festék vagy vakolatdarabok nem kerültek elő, ami arra utal, hogy a kápolna falait nem díszítették freskók. Az alap külső és belső vonala mentén talált vakolat- és fehér festékrétegdarabokból arra következtethetünk, hogy az épület falait kívül-belül vakolat borította, amit fehér mésszel meszeltek le. Az a tény, hogy az objektum nyílt tere­pen, egy nagykiterjedésű fennsík szélén, he­lyezkedik el, viszonylag könnyűvé teszi az épület hossztengely szerinti tájolásának, keletelésének számítógépes vizsgálatát. Keletelés A keletelés vagy orientáció a latin oriens, [nap]kelte szóból származó kifejezés, mely kelet felé fordulást, igazodást, igazítást, … jelent. Az élet sok területén használt fogalom. Számos korai és új kőkori temetkezés, objektum esetében is kimutatható. Ha vallástörténeti szempontból vizsgáljuk, akkor az imádkozáskor kelet felé való fordulás gesztusa, szokása feltehetően az ókori civilizációk Napkultuszáig vagy talán az azt megelőző korok emberének tűzkultuszáig vezethető vissza. A keresztény vallásban, mivel Krisztus a Nap és a fény jelképe, a keletelés alkalmazása fennmaradt a temetkezésben, a templomi imádság gyakorlásánál és a templomépítészetben. Az első keresztények abban a reményben imádkoztak kelet felé fordulva, mert keletről várták Krisztus második eljövetelét. Ugyancsak ebben a korban a (felnőtt) keresztelés szertartása alatt a jelöltnek kelet felé kellett fordulnia, így juttatva kifejezésre megtérését. Gyakran a korai keresztények halottaikat lábbal kelet felé helyezték el, azért, hogy az utolsó ítéletre várva kelet felé „nézhessenek”. „Mert a miképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugtáig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” (Mt 24,27) A kereszténység korai szakaszában kialakuló kelet felé fordulás gondolatának, elvének, elképzelésének alapja az őskori és antik előzmények során kialakult Napkultuszra vezethető vissza. A naponta keleten felkelő Nap, az örök megújulás istenének jelképe volt és vált Krisztus jelképévé úgy, hogy Ő lett az, aki az Üdvösség és az Igazság Napja, a Világ Világossága. A keresztény templomépítésben a keletelés szabályát 325-ben, a Niceai Zsinaton rögzítették, de azt részletesen, pontosan nem tették egyértelművé. A keletelés gyakorlata általánosan elfogadottá vált a templomépítészetben, azonban a templomtengelyek iránya egy tág szögtartományban szóródik szét, különböző dátumok napfelkeltéinek irányába mutatva. [caption id="attachment_45406" align="aligncenter" width="3258"] A régészeti feltárás során előkerült oroszhegyi kápolna alaprajzaKészítette Nyárádi Zsolt régész[/caption] Annak ellenére, hogy az egyház felsőbb vezetése az aequinoctium-i (napéjegyenlőségi) napkeltéket tartotta az „igazi” napkeltének – aminek számos alkalommal hangot is adott – a templomépítések során ettől az „igazi” iránytól nagyon sokszor eltértek. A keresztény templomok keletelésének, tájolásának kérdése a XIX. században került komolyabban az egyház és a tudomány figyelmébe. Érdemben, elsőnek Alberdink Thijm, az amszterdami Állami Képzőművészeti Akadémia esztétika és művészettörténet tanára, 1858-ban megjelent De Heilige Linie [A szent vonal] című munkájában foglalkozik a keleteléssel. 1902-ben Carl Ludwig Vilhelm Charlier svéd csillagász, Göttingenben tart előadást a keletelésről, melyben azt állítja, hogy a templomok irányának kitűzése az adott templom védszentnapi napkeltének az irányába történt. Ezért aztán, minden évben ugyanazon a napon (az adott templom védszent napján) a templom tengelye pontosan a kelő Nap irányába mutat. Charlier szerint, ha figyelembe vesszük azt, hogy a régi naptár (Julianus-naptár) szerint történt a kitűzés és ismerve e naptár pontatlanságát (128 évente 1 „felesleges” nap keletkezik), akkor ha megmérjük a templomtengely irányát, abból ki lehet számítani azt, hogy mikor történt meg annak kitűzése. Magyarországon elsőként Lakits Ferenc matematikus, csillagász foglalkozott a keletelés kérdésével. Régi templomok beirányítása című tanulmányában, mintegy továbbgondolva Charlier elméletét, azt állította, hogy ha ismerjük egy középkori templom építésének évszámát, akkor meghatározhatjuk annak védszentnapját, továbbá ha ismerjük a templom védőszentjét, titulusát akkor a templomalap kitűzésének napja is megállapítható. Mindez természetesen csak akkor, ha a templom hossztengelyét úgy tűzték ki, hogy az a védőszent napján a felkelő Nap irányába mutasson. A XX. században részletesen Guzsik Tamás építészettörténész foglalkozott ezzel a kérdéssel. Keszthelyi Sándor és Keszthelyiné Sragner Márta: Magyarországi középkori templomok tájolása című, 2012-ben megjelent tanulmánya nemcsak kimerítően tárgyalja ezt a kérdéskört, hanem fontos – a templomok tájolásával kapcsolatos – következtetéseket fogalmaz meg. A több éven át végzett felmérések során a szerzőpáros 1083 magyarországi középkori templom keleteléssel kapcsolatos adatait gyűjtötte egybe és dolgozta fel. Az így nyert eredmények alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a felmért magyarországi templomok tengelyei nagyjából kelet felé mutatnak, de ezek az irányok nem pontosan keletre irányulnak, hanem egy 66–77 fokos szögtartományban szóródnak szét. A Keszthelyi házaspár tanulmányából az is kiderült, hogy az 1083 felmért templom esetében, ha léteznek is védszentnapra utaló tájolások, ezek száma annyira elenyésző, hogy nem mutatható ki általánosan elfogadható kapcsolat, összefüggés a templom iránya és a templom védőszentjének névnapján felkelő nap iránya között. Folytatjuk Veres Péter *Bárth János: „Urusos kút”, határbeli kápolna és a Szent László-hagyomány. In: Ethnographia CVII. 1996. 1–2., 73–83. p.