Hirdetés

Dr. Bernád Rita: az itt és mostban tehetünk a társunk boldogságáért

A hölgyválasz eredetileg olyan táncot jelent, amikor a nők kérik fel táncra a férfiakat. Hölgyválasz rovatunkban vezető tisztséget betöltő nők mondják el, ők hogyan látják a világot és a benne betöltött szerepüket. Dr. Bernád Rita, négygyermekes édesanya és a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár igazgatója nap mint nap bizonyítja, itt az ideje lebontani a nőkkel szembeni előítéleteket.

Bíró István
Becsült olvasási idő: 5 perc
Dr. Bernád Rita: az itt és mostban tehetünk a társunk boldogságáért
Fotó: László F. Csaba

– Hogyan lettél a Gyulafehérvári Főegyházmegye főlevéltárosa?

– Mindig jobban érdekelt az, ami volt, mint az, ami van, vagy lenne. Gyermekkoromban nagyon sok időt töltöttem a nagymamáimmal, talán azok voltak a csendes pillanatok, amikor arról kérdeztem, hogy milyen volt akkor, amikor ők voltak gyermekek, fiatalok. Mindig is érdekelt, hogy kiktől származom, mivel foglalkoztak a felmenőim, hogyan éltek. Harmadikos-negyedikes lehettem, amikor egy kis füzetbe ezeket mind leírogattam. Aztán nagyon-nagyon sok mesét is olvastam. Édesanyám a könyvtárból is gyakran kölcsönzött könyveket, sokszor azért is vettünk ki egy-egy szakadt példányt, hogy otthon szkoccsal megragaszthassam. Azt is megjegyzem, hogy kislányként nagyon gyűjtögetős voltam. Csokispapír, rágóspapír, papírszalvéta, bélyeg, régi pénz és radír, képeslap, naptár, színészkép és macigyűjteményem is volt. Szerintem már azért is örültek a szüleim, hogy férjhez megyek, mert megszabadulhatnak a sok-sok gyűjteményes doboztól. No, és akkor rátérek arra is, hogy igazából miként lettem levéltáros. Gyorsan megjegyzem, amíg nem lettem levéltáros, addig nem is jártam levéltárban. Az egyetemen történelem–muzeológiát tanultam, majd Budapesten levéltár szakot. Amíg az alapképzéses muzeológia szakon tanultam, a nyári gyakorlatokat a Batthyány könyvtárban végeztem, ahol főként a magyar nyelvű nyomtatványokat kutattam. Az volt az a helyszín, ahol nagyon-nagyon jól éreztem magamat. Utolsó éves egyetemista koromban egy pünkösdi búcsúra jöttem haza a gyulafehérvári egyetemről, és visszafelé teljesen véletlenül – ezt nagyon idézőjelbe teszem – Barth Ottó, a Főegyházmegye akkori gazdasági igazgatója vitt vissza. Gyergyóban kerestem a fuvart, ő épp arra jött, felvett, kérdezgetett a tanulmányaimról, még Balázsfalván sem jártunk, és már azt mondta, minél hamarább gyűjtsem össze az irataimat, mert ők keresnek egy személyt, aki fordít a székesegyház restaurálási munkálatait irányító magyarországi mérnökök és a kivitelezők között. Aztán egy évig a régészeti ásatásoknál segédkeztem, a székesegyházban idegenvezetőként tevékenykedtem és pályázati dokumentációkat készítettem elő. Fél év után hívatott az akkori érseki helynök, hogy üresen áll a felújított levéltár, nincs ott már munkatárs, és érdekelne-e a levéltári állás. Úgy éreztem, egy angyal a szárnyával a felhőkből lenyúlt és azt mondta, erre a puha felhőre lépjél csak rá bátran. Aztán végül hetekig csak sírtam, túl nagynak találtam a feladatot. Hét raktárhelyiség volt egy kilométernyi iratanyaggal, ahol el kellett igazodnom. Az iratok kb. 60 százalékban voltak feldolgozva. Az első napokat csak azzal töltöttem, hogy megtanuljam, mi hol van, illetve különböző szakkifejezéseket tanultam. Néhány hónap múlva a főnököm bejelentette, hogy érkezik dr. Szögi László, az ELTE professzora, akiről tudtam, hogy neki köszönhető az a levéltár és az addig kialakított rendszer. A főnököm azt is mondta, Szögi László 13 levéltár szakos hallgatót is magával hoz, akik itt fognak gyakorlatozni. Rettegtem attól, hogy ők milyen profin tudják a dolgukat, én meg szinte semmit nem értek az egészhez. Végül megérkezett a „nagy”, „ötcsillagos professzor”, dr. Szögi László és csapata, és minden félelmem odalett, mert nagyon emberszagú volt, nemcsak hogy megnézte az addigi munkámat, hanem még többször meg is dicsérte. Ma is pontosan emlékszem, hogy megkérdezte: „Ezeket mind maga csinálta?” Mondtam, igen. Erre azt mondta: „Hát, magát még az Úristen is levéltárosnak teremtette”. Ez a mondata adott reményt a folytatásra, hiszen ezek után végeztem el a levéltár szakot Budapesten, és az az időszak bizony sok szempontból nem volt könnyű az életemben (túléléshez elég anyagiak, 160 vonaton töltött éjszaka stb.).

– Van-e példaképed?

– Igen van, dr. Szögi László, akinek szakmai nagyságától valaha irtóztam, de azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom, hogy miért lett ő a példaképem. Nagyon tiszteletreméltó az alázata, a türelme, a szerénysége, a figyelmessége, meg ahogyan a diákokkal bánik, illetve a nagyon-nagyon mély istenkapcsolata miatt is. Tehát ha szakmai példaképekről beszélünk, akkor Szögi László a példaképem, ha a személyes példaképekről beszélünk, akkor elég ha a keresztneveimből vagy a bérmanevemből indulok ki, tehát Szent Rita, Mária-Magdolna és Árpád-házi Szent Erzsébet.

– Világi nőként mit jelent az egyházmegye főlevéltárosának lenni?

– Szerintem erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni, de azt szoktam mondani, mint Whoopi Goldberg, akitől megkérdezték, miként éli meg a színészi tevékenységét. Ő azt mondta, hármas kisebbségben él a világon, azért, mert egyrészt nő, másrészt színes bőrű, harmadrészt zsidó. Nagyon tetszett ez a válasza, mert én is sokáig úgy éltem, hogy nagyon erős volt bennem a kisebbségtudat. Most is van még belőle, de már nem befolyásol annyira mélyen. Különben azt gondolom, minden nőben megvan ez a másodlagosságtudat, ez a csökkent értékűség, mert szerintem ez egy természetes elrendelés, mármint az, hogy mindig a nő a hibás, merthogy Éva adott a gyümölcsből Ádámnak. Ez annyira mélyen bennünk van, hogy szinte mindegy, hogy mi történik, úgyis mindig először magunkban keressük a tévedést. Bármilyen szerepünkben éljünk, bennünk van ez az ősbűntudat vagy a bizonytalanság. Ez nincs meg a férfiakban szerencséjükre, ők annyit nem foglalkoznak azzal, hogy hibásak-e, mivel inkább azzal foglalkoznak, hogy ki lehet a hibás ezért vagy azért. 

– Férfiközösségben dolgozol. Ez előny vagy hátrány munkád végzésében?

– Szeretem a munkámat és szeretek férfiközösségben dolgozni, főként amióta férjes vagyok. 19 éve vagyok férjnél, nekem a házasság és az anyaság, a gyermeknevelés sokat segített az önismeretben. Szerintem a házasság és a szülői szerep egy életfogytig tartó önismereti kurzus is egyben, és egy nőnek lehetőséget ad, ha több gyermeke van, belelátni nemcsak a lánygyermek, hanem a fiúgyermek és a férfi működésébe is. Nekem könnyebb férfiakkal együtt dolgozni, mint nőkkel, habár a katolikus egyházban nőként jelen lenni nem túl egyszerű. Én vagyok az első női levéltárosa az egyházmegyének, eddig soha nem volt világi, és nem volt női vezetője sem. Számomra a legfontosabb, hogy a közös munkát megelőzően legyen személyes nyitottság és elfogadás egymás felé. Ha ez a kettő együtt megvan, akkor nincs, amitől valami ne működjön. Ahhoz, hogy meg tudjak valakit érteni, az arról is szól, hogy beszélgessünk, meghallgassuk a másikat. A férfiak nem beszélnek sokat, de fontos, hogy a gyökvonási eredményeket, azaz amiket elmondanak, legalább azokat tudjam meghallgatni, és a gyökvonás előtti képletet is egy kicsit kitalálni, hogy abból megértsek egy helyzetet.

– Szoktál-e indulatos lenni?

– Hogyne szoktam volna, hiszen életben vagyok, ha nem lennének negatív érzelmeim, olykor indulataim, akkor már nem lennék. Nagyon-nagyon vehemens is tudok lenni. Nem tudom leplezni az érzéseimet, érzelmeimet, de tudatosítani tudom, vagy hogyha úgy gondolom, hogy most már ez egy olyan dózis, amivel másnak a kárára lennénk, akkor megvannak a módszereim, hogy miként szublimáljam őket. Sokszor nem is az a probléma, hogy valaki indulatos, vagy hogy szélsőséges negatív érzelmek öntik el, hanem az, hogy mindezeket nehezen kezeli. Mindig az a kérdés, hogy mit kezdünk az érzéseinkkel, amelyek a külső és a belső rendezetlenségeket jelzik. Általában a komolytalanság és az igénytelenség miatt szoktam mérgelődni.

– Négy gyermek édesanyja vagy. Hogyan teremted meg a munka és a család közötti egyensúlyt?

– Nagyon fontos, hogy a munkámra soha nem karrierként tekintettem, de hogy milyen az egyensúly, azt a férjem vagy a gyermekeim tudnák a leghitelesebben megmondani. A munkámban nagyon fontos az, hogy amit elvégzek, abban legyen szabadság, öröm és szeretet, tehát a Nemes Ödön-féle SZÖSZ, és ugyanilyen fontos, hogy ez a SZÖSZ meglegyen a családomban is. Nem könnyű gyermekeket nevelni, és nem könnyű ezt a munkát sem végezni, de ha én mindig azt leltározom, hogy mitől nem könnyű vagy mitől nehéz, akkor abból nem lesz semmi. Az időzsonglőrködésben nagyon sokat segített és segít a férjem, ő a legnagyobb támaszom. És persze még egy jó vízforraló és egy kukta. Egyformán próbálok megfelelni az anyai és feleségi, illetve a levéltárosi feladataimnak. Ahogy a családomba beleteszek mindent, pont úgy a munkámba is nagyon sok mindent beleteszek. Tehát ha a gyermekemmel van valami, akkor majdnem száz százalékban csak arra fókuszálok, ha a feladataimmal vannak gondok, akkor szinte csak abba fektetek. A férjem úgy szokta mondani, ahol a legmagasabbak a lángok, oda kell a vizet irányítani. Nekem ebben a család-munka egyensúlyban nagyon nagy segítség a férjem hozzáállása, elismerése és bátorítása.

– Mi a legfontosabb vezetői elved?

– Csak azt tudom mondani, hogy egyik tulajdonságunk sincs potyára kitalálva, még a rossz tulajdonságaink sem fölöslegesek. Minden az üdvösségünket szolgálja. Még a rossz is, ha jól tudom kezelni. Max Lucado Különleges ajándék című története jut eszembe, amelyben elromlik az egyik famanócsaládnak a kocsija, és ahhoz, hogy meg tudják javítani, szükséges az egész faluközösségnek a tudása. Hangsúlyozom, egyik tulajdonságunk sincs pluszban. Természetesen vannak olyan vonásaink, amelyek zavarnak minket is vagy a környezetünket, de itt is a tudatosítás a legfontosabb. A tudatosításban adott a kérdés: mit szeretnék elérni? Azt, hogy a másikat segítsem, és hogy ne ártsak neki, mindegy, hogy az a családtagomról, a munkaközösségem munkatársáról vagy bárkiről van szó. A legfontosabb az itt és mostban úgy lenni, hogy azt nézd, a másiknak mit tehetnél, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Az ébrenléti időnknek kétharmadát a munkahelyünkön töltjük, és azt nem mindegy, hogy milyen környezetben, milyen hangulatban és kikkel töltjük. A házasságba se látunk bele, nem tudjuk, milyen lesz, de ugyanígy a baráti kapcsolatokba sem látunk bele, de azt mindig megfigyelhetjük, hogy az itt és mostban mit tehetünk a társunkért, azért, hogy boldogabb legyen. „Soha ne engedd, hogy valaki ne legyen boldogabb a veled való találkozás után, mint előtte!” – mondta Teréz anya. Nálam ennek betartása nagy jelentőséggel bír. 
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!