A jó gazda és asszonya november végén, András naptól kedve igyekszik minél hamarabb megszervezni a disznóvágást, hogy a családnak legyen, amiből ünnepi ételt tenni karácsony napján és szilveszterkor az asztalra. Jó szülém is így rendezte, és a hosszú hétvége alatt egybegyűjtötte a családot disznóölésre, kellett a dolgos kéz, nagy volt a disznó. Szeretem ezt a napot! Bár az egész napos talpon állástól estére már nekem is fájni kezd a hátam – korosztálytól függetlenül együtt jajgattunk hát –, ki nem hagynám a decemberi disznóölést, mert számomra az egyik legkedvesebb családi esemény. Nemcsak egy-két órát töltünk együtt, mint a karácsonyi ebédnél és más ünnepeken, hanem egész nap együtt vagyunk, munka közben jókat beszélgetünk, felemlegetjük a régi disznóvágásokat, amikor kipukkadt a véres, kiömlött a lövétei sós víz – vízsó, ahogy a lövéteiek mondják –, és nagymamámat, aki még megpucolta a disznóbelet, nem az üzletből vásárolta, mint mi. Elbeszéljük, kivel mi történt év közben, a családi történetek is előkerülnek, ezalatt pedig mi fiatalok évről évre egyre többet megjegyezünk a disznó feldolgozásáról, bár a legfontosabbat, a szervek és belsőségek elosztását, hogy mi kerül a májasba, véresbe, kolbászba, disznófősajtba, ismét elfelejtettem leírni. Nem baj, majd a következőkor! Úgy képzelem, hogy ilyen lehetett régen a fonókban is a hangulat, a különböző korú asszonyok és hajadonok viccelődtek, okították egymást, majd elbeszélték a falu dolgait. Fonók már nincsenek, és nem tudom, hogy az én generációm, az utánunk következők fogunk-e még disznót vágni... De van még, akitől megtanulni! Azt gondolom hát, hogy akinek számít, hogy milyen húst tesz a családi asztalra és van lehetősége, hogy megtanulja, hogyan kell feldolgozni a disznót, az megőrzi ezt a tudást. Pál Bíborka