A mezőgazdaságot nemcsak a fehér asztal mellől, de az istállóból is ismeri, az ágazat problémáit gazdálkodóként földközelből is látja. Állítja, ha nem akarunk úgy járni, mint a dinoszauruszok, akkor meg kell tanulnunk alkalmazkodni. A székelyföldi mezőgazdaság számára a legnagyobb kihívást a piacra való termelés módozatának megtalálásában látja. Tánczos Barna szenátor a magazinunknak adott interjúban a piaci résekre is rávilágít. – A szenátus mezőgazdasági bizottságának titkáraként, majd az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetőjeként hogyan tekint vissza az első szenátusi mandátumára? – Rengeteget tanultam az elmúlt négy évben, teljesen más szemszögből láthattam a parlamenti munkát. Korábban államtitkárként, azelőtt pedig parlamenti szakértőként jártam be a szenátus vagy a képviselőház munkálataira. Teljesen más az, amikor két vagy három államtitkár közül az egyikként, esetenként miniszteri minőségben jelensz meg a plénumban, a szakbizottság előtt fenntartani egyik vagy másik törvénytervezetet, s más, amikor egy nyolctagú frakcióvezető helyetteseként vagy vezetőjeként kell az érdekeidet, az álláspontodat érvényesítsd. Nehéz, főleg úgy, hogy az RMDSZ az elmúlt négy évben rendszeresen ellenzékből dolgozott egy kis megszakítással, nehéz a másik két pártot vagy 70 százalékos többséggel rendelkező kormányt meggyőzni arról, hogy rád hallgasson. Sajnos Románia parlamentjében – nem tudom, más parlamentekre ez mennyire igaz – nagyon sokszor a politikai érdek érvényesül, és nem a szakmai érv. Sokszor megtörtént, hogy egy tervezet elfogadtatása előtti szakmai egyeztetést követően, amikor tényleges kenyértörésre került sor és szavazni kellett az illető javaslatról, akkor hátat fordítottak nekünk – előfordult, hogy szó szerint a szemünkbe mondták, hogy annyira nem szorultunk meg, hogy az RMDSZ-től kérjünk tanácsot, és visszautasítottak, annak ellenére, hogy azelőtt szinte minden párttal egyeztettük egyik vagy másik javaslatunkat. Mindenképp egy tanulási periódus volt, s úgy érzem, sok tapasztalattal gazdagodtam. – A mezőgazdaság az elmúlt években az ország egyik húzóágazatának számít. Székelyföldi viszonylatban is érvényes ez a megállapítás? – Kérdés, hogy mit értünk húzóágazaton. Romániának van egy nagyon erős mezőgazdasága, de sajnos infrastrukturálisan egyre inkább a primér mezőgazdasági termékek előállítására van berendezkedve, gyatra állapotban van a feldolgozás, és az egész mezőgazdasági termékkereskedelem arra szakosodik, hogy nyersanyagot exportálunk, élő állatot exportálunk, néhány hetes, hónapos borjakat vagy néhány hetes, hónapos bárányokat, és készterméket hozunk vissza. Ez egy hihetetlenül rossz struktúra, nagyon hasonlít a gyarmatokra, azokra a vidékekre, amelyeket egyik vagy másik kizsákmányoló hatalom úgy használ ki, hogy elviszi a nyersanyagát és visszahozza neki a készterméket. Ezen kell változtatni, ez a legnagyobb kihívás ma mindenki számára, aki Románia mezőgazdaságában vezető szerepet vállal. Székelyföld szempontjából valamivel talán más a helyzet, de nem sokkal. Székelyföldnek a specifikuma, hogy nem jellemző ránk a nagyüzemi vállalatok sokasága, nagyon sok kis családi farmból áll össze a székelyföldi mezőgazdaság, minden pozitívumával és negatívumával. Minden kis családi gazdaságban a bevételek – akár támogatásokról, akár értékesítésről beszélünk – megoszlanak, és nagyon sok családnak egészítik ki a jövedelmét. Ugyanakkor rettenetesen nehéz szakmai szempontból felvenni a versenyt azokkal a gazdaságokkal, amelyek üzletszerűen űzik ezt a tevékenységet. Ez a legnagyobb hátránya ma Székelyföldnek, hogy akár állatlétszámot, akár területnagyságot nézünk, nem a profi mezőgazdasági egységek, farmok a jellemzők. Nem kell ahhoz profi mezőgazdásznak lenni, nem kell ezer hektáron gazdálkodni, lehet húsz-harminc tehénnel is – nagyon komoly szakmai tudással, szakmai háttérrel – hatékony lenni. Egyre több olyan kis családi gazdaságot kell kialakítani Székelyföldön, ahol ez a szakmája az illető fiatal mezőgazdásznak, gazdának, ez a megélhetése, erről olvas, erről tanul a továbbképzőkön, erre adja az életét. Biztos vagyok benne, hogy ebből meg lehet élni, mert ha megnézzük, hogy eladható-e a napi 500 liter tej jó áron, akkor azt látjuk, hogy szinte dupláját tudja kapni az a gazda a tejért, aki januárban, decemberben, májusban, hétfőn, kedden, szerdán, mindennap rendszeresen ugyanazt a mennyiségű tejet tudja előállítani, leszerződni. Biztonságot teremt a családjának ;s konstans mennyiséget a felvásárlónak. – Hogyan látja Ön a helyi mezőgazdaságot, hol vannak a javításra szoruló gyenge pontjai? – Gyenge pont, hogy nehezen változunk, nehezen alkalmazkodunk az új kihívásokhoz, és bemerevednek, szokássá válnak azok a dolgok, amelyeken változtatnunk kellene. Szoktam mondani, hogy ha a dinoszauruszokra hasonlítunk, akkor a dinoszauruszokhoz hasonlóan kiveszünk. Ha a piac olyan bárányt kér, amely félévesen ötven kilogramm, akkor olyan bárányt kell előállítani. Ha a piac azt kéri, hogy egész évben dézsás túrót tudjunk szállítani, konstans mennyiséget és minőséget, akkor arra kell berendezkedni. Persze hogy akkor, amikor mindenki egyszerre akar juhsajtot eladni májusban, alacsony az ára. Ha decemberben tudná valaki a piacra vinni azt a mennyiséget, akkor egyedüliként a piacon jó áron tudná értékesíteni a juhsajtját. Ennek ellenére egyetlenegy intenzív juhtejtermelő farm sincs tudtommal Székelyföldön. Pedig ez olyan termék, amelynek egész évben piaca lenne. Hasonló a helyzet más területeken is. A piachoz kell alakulnunk ahhoz, hogy versenyképesek maradjunk. – Az állandóan változó támogatási rendszer is nehezíti a gazdák helyzetét. A mezőgazdaság egy része a támogatásokhoz simul, ebből profitál, míg az ágazatban dolgozók jelentős része éppen az állandó változásoktól kedvetlenedik el. Lehet ezen a téren változás, kiszámíthatóbbá válhat a mezőgazdasági politika? – Hihetetlenül pontos a meglátás és aktualitását sem lehet megkérdőjelezni. Sok esetben támogatás szerint vásárolunk állatot, a támogatáshoz igazítjuk a kultúránkat, a támogatás szerint takarítjuk vagy nem takarítjuk a legelőket, a támogatás szerint szaporítjuk vagy nem szaporítjuk az állományt. És máris visszatérek ahhoz, hogy nem a piac igényeihez igazodunk. Meggyőződésem, hogy az, aki meg tud változni, a piacnak meg tud felelni, annak a támogatás kiegészítő jövedelem lesz. Ellenkező esetben az alapjövedelme lesz a támogatás, s alapjaiban véve az az uniós rendszer tartja el, ami ha meg talál szűnni, akkor hihetetlen törést hozhat a gazda életébe. A támogatások változnak sajnos, ezen az elmúlt két-három évben nem tudtunk javítani. Ez a miniszter, s az előző miniszter is játék közben módosította a szabályokat – ez a balkáni román rendszer, s ezt össze sem lehet hasonlítani sem a magyarországi, sem a szlovén, sem a lengyel, sem a szlovák rendszerrel. Ezzel kell együtt élnünk addig, amíg ezeket a dolgokat mások irányítják. – A statisztika tükrében a bérezés terén Hargita megye sereghajtó. A mezőgazdaság munkaerőhiánnyal küzd. Bár nincs konkrét megyei adat, úgy tűnik, sok fiatal külföldön a mezőgazdasági szektorban talál munkát. Mi kellene ahhoz, hogy itthon változzanak a dolgok,hogy a fiatalok visszatérjenek?

Szoktam mondani, hogy ha a dinoszauruszokra hasonlítunk, akkor a dinoszauruszokhoz hasonlóan kiveszünk. Ha a piac olyan bárányt kér, amely félévesen ötven kilogramm, akkor olyan bárányt kell előállítani.

– Meggyőződésem, hogy ma Románia mezőgazdasága nem tudja megadni ezt a bérezést ezeknek a fiataloknak, amelyet számukra Angliában, Németországban vagy Ausztriában biztosítani tud egy ottani mezőgazdaság vállalkozó. Ha haza szeretnénk őket hozni, akkor vállalkozóvá kell őket tegyük, meg kell győzzük őket arról, hogy indítsák el a saját vállalkozásukat. Vannak vissza nem térítendő uniós pályázatok, amelyekkel lehetne élni – nettó 50 000 euró várja mindazon fiatal vállalkozókat, akik le szeretnének vidéken telepedni, akik vidéken vállalkozást akarnak nyitni, akár mezőgazdaságit, akár szolgáltatásit, akár termelésit. Ezeket a lehetőségeket ki kell használni, mert ezek a pénzek el fognak fogyni. Annak ellenére, hogy Hargita megye nagyon rosszul áll az elmúlt két évben vidékfejlesztési pályázatok lehívásában, ennek ellenére országos viszonylatban ezek a pénzek elfogynak. Tehát valaki megnyeri, valaki elviszi a pénzeket. Ha mi nem vagyunk elég aktívak, akkor máshoz fognak menni ezek az összegek. Tisztán 50 000 eurót nettóban megkeresni még külföldön is nagyon nehéz. Ezt pedig itthon egy vállalkozás beindításához fel lehetne használni, egy új élet elkezdéséhez. A családi vállalkozásokban – azokban a kis farmokban, amelyekben én gondolkodom, a 20-30 tehenes gazdaságban, vagy abban a mezőgazdasági gépjárműszervizben, amelyet egy 50 000 eurós támogatással be lehetne indítani – a vállalkozó és a munkás ugyanaz a személy. Persze más perspektívával, más rizikóval, más felelősségvállalással ő kell saját magának a munkát megkeresse, a piacot megszerezze. Ez szemléletváltást igényel. De biztos vagyok abban, hogy nagyon sok fiatal, aki külföldön világot látott, képes erre a szemléletváltásra. – Korodi Attila képviselővel közösen konzultációsorozatot szerveztek számos témakörben. Mik voltak a tapasztalatok? – Ami számomra meglepetés volt és negatív, hogy nem elég pörgős a vállalkozói élet. Nem akkora a vállalkozói kedv, mint amekkora kellene legyen, esetenként ötletszegény is. Ha holnap egy huszonéves fiatalnak a kezébe adunk 100 000 eurót és azt mondjuk, hogy azt tehet vele, amit akar, a fiatalok töredéke fogja a vállalkozást választani. S ez a legnagyobb probléma. Ha egy házat és egy autót vesz belőle, azzal még nem oldott meg nagy dolgot. Ezért indítottuk a Vállalkozz, ne ábrándozz! programot, hogy próbáljuk egy kicsit felpörgetni a fiatalokat. A nagy vállalkozók pénzén a pályázatírók megírták a pályázataikat, s van három nyertes pályázat. Vannak olyan pályázatok, amelyek már megkapták az előleget abból a 70 000 euróból, ami teljes mértékben vissza nem térítendő támogatás, vagy az 50 000 euróból, akik szolgáltatás területén pályáztak. Tehát ez egy olyan terület, ahol még rengeteget kell dolgozzunk, és én nagyon bízom abban, hogy akik előbb-utóbb külföldről hazajönnek, ezen fognak javítani. Látnak odakint, sokan szakmát tanulnak, és merni fognak itthon vállalkozásokat indítani, különben ki leszünk szolgáltatva mindig, és gyarmatként kihasználják a termőföldünket, kihasználják a munkaerőnket, kihasználják az erőforrásainkat és a plusz, a hozzáadott érték nem Székelyföldön keletkezik, hanem máshol. – A 2015-ös évre megítélt rekordösszegű támogatások (burgonya, szarvasmarha) Ön szerint milyen hatással lesznek a következő év mezőgazdaságára? Megismétlődhet, vagy egyedi dologról, tévedésről van szó? – Idézőjelben mondhatom azt is, hogy mi is hibásak vagyunk ezért a támogatási formáért, hisz a szarvasmarha-támogatást, a prémium-támogatást Nagy Tamás kollégámmal ketten találtuk ki annak idején, amikor még ő államtitkár volt, a legelső formáját pedig az én mandátumom alatt indítottuk el. Hasonló a helyzet a burgonyával is, 2012-ben az egyik brüsszeli megbeszélésen Románia részéről én javasoltam a különböző típusú, az ipari, a vetőmagburgonyának a különtámogatási listára való felvételét. Hogy ebből mi lett a végén, az megmosolyogtat nagyon sok szakembert. Egy költségvetési keretösszeg volt 2015-re jóváhagyva, pontosabban minden egyes évre 2020-ig. Ebbe a költségvetési keretbe bele kellett tervezni az éves növekedést is. Minden egyes támogatási formánál volt egy maximális támogatási érték. A kormányhatározatban is és a Brüsszel felé elküldött javaslatban is. 2016-ban, amikor azzal szembesült a minisztérium, hogy sokkal kevesebben kérték ezeket a típusú támogatásokat, mint amennyire számított a minisztérium, és így háromszorozódott, ötszöröződött, tízszereződött az egy gazdára, az egy borjúra, egy szarvasmarhára, egy hektár pityókára eső támogatás. Akkor arra a kérdésre kellett választ adjon a minisztérium, hogy figyelembe veszi-e a plafont, és a fennmaradó pénzt visszaadja Brüsszelnek, vagy eltörli a plafont, és az egész pénzt kiosztja a gazdáknak. A minisztérium úgy döntött, hogy nem küld vissza egy fityinget sem Brüsszelnek, és azoknak, akik ezeket a típusú támogatásokat kérték (a lucernára, a pityókára, a nitrogénmegkötő kultúrákra, a tejkontrollban lévő szarvasmarhákra, a húskontrollban lévőkre, a törzskönyves állatokra), kiosztja a pénzt. Hogy mi lesz ezzel a pénzzel? – az esetek nyolcvan százalékában visszapörög a mezőgazdaságba. A legtöbb helyen olyan gazdákhoz került ez a pénz, akik már üzletként tekintenek a mezőgazdaságra, és így is dolgoznak. Óriási felszusszanás, főleg a csipszeseknek, akik akkor is ötven baniban adták a pityókát, amikor más 1,20-ban. – Visszatérhet ez a támogatás? – Nincs kizárva, de ilyen léptékben soha. Az biztos, hogy továbbra is lesznek kiemelt, azaz prémiumtámogatások különböző területeken. Jó ezeket figyelembe venni, kihasználni. – A mezőgazdaság terén is szükség lenne az összefogásra, a szövetkezésre. A tejszövetkezeteken kívül egyelőre más életképes szövetkezet nem jött létre, nem működik a megyében. Mi lehet ennek az oka? – Szinte kivétel nélkül minden területen hiányoznak az integrátorok: gyümölcstermesztésben, zöldségtermesztésben, élő állat értékesítésében. Talán a tejtermelőkön volt a legnagyobb nyomás, ők voltak rákényszerülve arra, hogy elsőként lépjenek. Meggyőződésem, hogy előbb-utóbb eljön mindenkinek az órája, és mindenki rákényszerül arra, hogy közösen gondolkodjon. Ha a báránynevelő juhosgazdák továbbra is 100, 200 vagy 20, 50-es tételben próbálják értékesíteni a bárányokat, akkor mindig ki lesznek téve a felvásárlók kénye-kedvének. Ha nem szinte milliméterre egyforma, előkészített hizlalt bárányokat értékesítenek, hanem olyant, amilyen lett a szárazság, az eső, a hideg, a meleg, a mindenféle környezeti tényező által befolyásolva, akkor az ára is olyan lesz annak a terméknek. Visszatérek arra, hogy ha a piac azt kéri, hogy 1000 bárányt adjunk el egyszerre s mind harminckilós legyen, azt kell előállítani és annak ára is lesz. Persze a gazdálkodás módján változtatnia kell, ami azt jelenti, hogy közösségi hizlalda kellene, szövetkezeti hizlalda, ahová úgy, ahogy a juhot kiteszi a legelőre a gazda, ugyanúgy beviszi a szövetkezeti hizlaldába, és ott hizlalja tovább, befizetve azt a pénzt, amiből hizlalni kell. 50 bani a gabona, 50 banis gabonából pedig húst lehet a legjobban gyártani. Amit olcsón elő lehet állítani, az a hús. De ha ezt külön-külön csinálja mindenki az istállóba bekötött három borjúval, akkor a felvásárló is úgy tekint rá, mint a háromborjas gazdára, s nem lesz ugyanaz a súlykategória, amikor valaki el akar vinni 500 db 400 kg-os borjat. És amíg ezt nem értjük meg, addig teljes mértékben ki leszünk szolgáltatva. – Ön is farmtulajdonos. Beszéljen az eredményeikről, a kihívásokról. – A családunk farmtulajdonos. Ha nagyon pontos akarok lenni, akkor a feleségem a főnök. Ambícióból indult. Hogyha van helye az anekdotának, akkor elmesélem, hogy 2005-ben egy homoródalmási gazdafórumon dicsértük a SAPARD-os pályázatokat, hogy milyen jók, milyen szépek. Azt kérdezte a bemutató után az egyik idős úriember, hogy államtitkár úr, ha ennyire jó és ennyire szép, akkor, gondolom, magának már két pályázata is van legalább. Erre mondtam, hogy nekem biza nincs. Akkor azt mondta a gazda, hogy na, majd amikor lesz, s amikor látja, hogy sikerült, visszajön és elmondja – akkor majd csinálunk mi is. Akkor döntöttük el az egyik kollégámmal, Sándor Kálmánnal, hogy gazdálkodni fogunk. Elkezdtük. Negyven tehénnel indultunk. Ha nem szégyelltem volna, sokszor abbahagytam volna, az az igazság. Óriási kihívás, nehéz tevékenység, rengeteg probléma van az emberekkel, főleg úgy, hogy legelőn vannak nyáron az állatok, és minden problémával szembesültünk, amivel egy szarvasmarha- vagy egy juhtartó gazda szembesül: a legeltetéstől kezdve a betegségeken keresztül a fülszámozásos procedúrákon át az APIA-s kérdésekig mindennel. Azt gondolom, hogy számomra egy óriási lehetőség, egy iskola volt. Gazdálkodtam a szüleimmel, a nagyszüleimmel, de ez teljesen más. Rendszeresen fizetéseket adunk az alkalmazottaknak, percre pontosan, nem késve és függetlenül attól, hogy éppen sikerült-e értékesíteni a borjakat vagy nem. Nem fejünk, tejet nem termelünk, kimondottan borjúértékesítésből él a családi gazdaság. Van, amikor a létszám felszaporodik, mert egyszerűen nem tudjuk eladni, van, amikor csökken a létszám, mert kapunk vevőt az állatokra. De mindenképp egy szép dolog, nagyon szeretem. Ezt nem lehet kényszerből csinálni, csak az gazdálkodik igazán, aki szereti. Egy életiskola volt ez számomra. Keressük a lehetőségeket, újraengedélyeztettük a csicsói vágópontot, próbálunk húst értékesíteni, nemcsak élő állatot, alternatívákat keresünk. Van, amikor egyik napról a másikra, van, amikor lazább egy kicsivel. Szerintem olyan, mint bármelyik más mezőgazdasági vállalkozás Székelyföldön. – Mennyi időt tölt a farmon? – Amikor tehetem, naponta kimegyek, de a hét elejét Bukarestben töltöm, akkor maximum telefonon tartom a kapcsolatot. Közben gondolkozok azon, hogy mikor iszom meg a levét, hogy mikor mondják azt: a szenátor úr miért gazdálkodik… De meg vagyok győződve arról, hogy a mezőgazdasági bizottságban, mezőgazdasági szakpolitikusként senki nem tud érdemben hozzászólni azokhoz a problémákhoz, amelyek a parlamentben, a minisztériumban vannak, ha nincs meg otthonról a gyakorlat, ha nem tartja nap mint nap a kapcsolatot a gazdákkal, ha nincs nyitott füle minden egyes problémára. – Újabb szenátori mandátumért indul. Miért döntött a folytatás mellett? – Bevallom, sokat gondolkoztam rajta, mert a gazdálkodás egy érdekes alternatívát is nyújt, és sokszor megkérdeztem magamtól, hogy kell-e, érdemes-e folytatni a politizálást. Vannak pillanatok, amikor az embert a csömör környékezi a bukaresti politizálástól, de úgy érzem, hogy az elmúlt tíz évben sok tapasztalatot gyűjtöttem, hatékony tudok lenni Bukarestben, sok visszajelzést kaptam a gazdáktól, és köszönöm ezúton is nekik a biztatást. Ha ők nem mondanák azt, hogy kell egy székelyföldi képviselő a gazdáknak a fővárosban, a minisztériumban, a parlamentben, akkor nem lenne értelme számomra ennek a munkának. Társult hozzá a politikai előreléptetés is, a frakcióvezetői tisztség, ott is rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, pártok közti egyeztetéseken vettem részt, államelnöki megbeszéléseken, ezért döntöttem végül úgy, hogy ezt a tapasztalatot, ezt a tudást kamatoztatni kell, és vállalok még egy négyéves mandátumot. Daczó Dénes