Fotó: Simó Márton

A mai székelyföldi és erdélyi magyar kultúrafogyasztók idősebb és középkorú nemzedéke igen élénken emlékszik Bartha Levente (1955) tevékenységére, arra a hosszas és kitartó munkára, amellyel szóban, bátran kimondott versekkel biztatta hallgatóságát arra, hogy „mégis érdemes”. Sokan kaptunk tőle biztatást a legsötétebb fénykorszak éveiben. Tárlatmegnyitókon, kisebb-nagyobb közösségi eseményeken és egyéni előadóestjein adta át az üzenetet, amely klasszikus és élő nagyjaink jóvoltából maradt ránk. – Bartha Levente annak idején nem tanulhatott tovább a színművészeti szakon Marosvásárhelyen, a rendszerváltást követően végzett a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ahol drámapedagógusként szerzett oklevelet 1995-ben), de töretlen lendülettel vitte és viszi ma is a költészet üzenetét anyaországi, nyugat-európai és tengeren túli diszpórákban élő nemzettársainkhoz, és ugyanilyen őszinte, tiszta hangon szól visszatérését követően is, amikor szűkebb köreinkben hallgatjuk. Az előadóművész ma ismét Székelyudvarhelyen él. A hitvallásként is értelmezhető mondása – amely a mostani beszélgetés címéül szolgál – többször elhangzott pódiumokon és a Duna Televízió által közvetített megnyilatkozásai alkalmával. A rendszerváltozás harmincadik évfordulója késztetett erre a rövid interjúra, amelyben megpróbáltuk az 1989. decemberi cezúráig, dióhéjban felvázolni pályájának egy fontos szakaszát. – Hogyha felidézzük a nyolcvanas éveket, amikor én elég kietlen körülmények között éltem, mindenképp szólni kell az azelőtti évtizedről is, hiszen már középiskolás koromban kapcsolatba kerültem a színpad világával és az előadó-művészettel, 1978-ban érettségiztem. Mindig szerettem verset mondani. Középiskola után a színművészeti főiskolára felvételiztem, több alkalommal is, de köztudott, hogy akkortájt ez egyfajta öngyilkosságot jelentett, hiszen alig vettek fel néhány fiatalt, mindössze hét-, öt-, háromfős évfolyamok voltak. Úgyhogy folyamatosan kétségek és remények között éltem. Volt olyan felvételi, amikor megmondták a titkárságon, az ott oktató tanárok, mint Gergely Géza rendező és Oláh Tibor irodalomtörténész, hogy sikerülhetett volna ugyan a vizsgám, hiszen magas, tízes körüli pontszámot értem el három alkalommal is, de csak hely nélkül „jutottam be”. A kitűnő minősítés mellett évről évre le kellett mondanom a színművészeti szakirányú, államilag intézményesített formában való továbbtanulásról. Azonban nagyban kárpótolt engem és több hasonló elhivatottságú társamat az 1977-ben alakult székelyudvarhelyi Népszínház, amelynek én is egyik alapítója vagyok, voltam, és ott játszottam egészen a kilencvenes évek elejéig. Köztudott, hogy ez papírforma szerint amatőr társulatként működött, ám jóval több volt annál. Nagy kár, hogy azokat a nemes hagyományokat, amelyek ott éltek, nem sikerült maradéktalanul átvinni, beépíteni a később létrejött állandó társulat (1998), a Tomcsa Sándor Színház hitvallásába és műsorpolitikájába. Az ott előadott darabokban egy idő után nem vállaltam nagyobb szerepeket, továbbra is ragaszkodtam ahhoz, hogy egyéni előadóestekre koncentráljak, hiszen már 1975-ben elkészült a Kegyetlen szépség című saját műsorom, amelyet idehaza mutattam be Székelyudvarhelyen, aztán eljutottam véle Marosvásárhelyre is, ahol szűk körben ugyan, de kiváló közönség előtt játszhattam. Nem volt veszélytelen dolog, hiszen egyedül álltam ki a színpadra, én voltam a „felelős”, a magam által válogatott versösszeállítást adtam elő. Úgyhogy már ekkor, a vásárhelyi előadás alkalmával behívattak a Borsos Tamás utcába, a Szekuritate ottani székhelyére” – mondotta bevezetésként az előadóművész. – Bartis Ferenc (1936–2006) írt egy azonos című kötetet, a Dacia Könyvkiadó jelentette meg, Kolozsváron, 1975-ben. Ha abból a könyvből válogattál, egyáltalán nem csoda, hogy azonnal felfigyelt rád a szerv, hiszen Bartist 1956-os szerepvállalásáért – ami mai szemmel nézve nem volt nagy dolog – évekre bebörtönözték, és szabadulása után is (1964) csak baráti segítséggel tudott munkát vállalni és publikációs lehetőséghez jutni, a főiskolát pedig 1968-ban fejezhette be, miután 1957-ben – letartóztatásakor – kizárták a Bolyai Tudományegyetemről… – A Bartis-kötet címét választottam, mondtam hűséggel ezt a verset, a költő más művei mellett, de úgyszintén válogattam az akkori közép- és fiatal poétageneráció, a második Forrás-nemzedék szerzői alkotásaiból is. Egy lírai kollázsszerűség volt, de a gerincét mégis a Bartis-vers képezte. Bartis Ferenc már csak azért is szimpatikus volt, mert Gyergyószárhegyen született, ahol annak idején Bethlen Gábor, Erdély nagy fejedelme élt gyermekkorában, s akiről tudjuk, hogy „ugyanazzal a tentával írt levelet a török portának és a bécsi udvarnak es”. A fejedelem jó példakép volt, gerincet erősített még évszázadok múltán is, és ezt a kisugárzást hozta magával Bartis, amelynek erősítésére, továbbadására nagy szükség volt azokban az években. Úgy gondolom. Hogy aztán a tény, hogy mindjárt felvisított a belügy, az nem lehetett véletlen, hiszen a hatalom attól tart leginkább, akit megkárosított, akit megalázott, akitől lopott, s akinek hazudik. – A nyolcvanas években egy olyan korszakod következett, amikor dramatizáltad pár ismert erdélyi költő verskötetét, majd úgy alkalmaztad színpadra, hogy azok egész estés előadásokká, nagyhatású monodrámákká váltak, amelyeket számos helyszínen előadtál. Azt tartották rólad, hogy egyszemélyes intézményként működsz a rendszer szürke kulisszái között… – Elolvastam Király László Mikor pipacsok voltatok című könyvét – a Kriterion adta ki 1982-ben –, és meg voltam győződve arról, hogy hamarosan visszavonják, betiltják, annyira merész volt. Emlékszem, hazamentem Olasztelekre, segítettem édesapámnak kaszálni, s közben elejétől a végéig megtanultam belőle minden verset. Idevágó gondolat, úgyhogy el kell mondanom: az ember fizikai munka végzése közben, hogyha logikusan gondolkodik és használja az agyát, rendkívüli eredményekre képes. Ez történt velem is akkor. Volt ugyan bennem némi bizonyítási kényszer, hogy ha tudok minden verset, azt már nem vehetik el tőlem, és azzal nekem tudnom kell bánni. Hivatalosan ugyan nem tiltották be Király László könyvét, de kivonták forgalomból, mert ősszel már nem lehetett megvásárolni. Megkerestem Kovács Levente rendezőt, aki színházi munkája mellett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola – ma egyetem – tanára is volt, s akit személyesen régóta ismertem, hiszen rendezett az udvarhelyi Népszínházban darabokat, és volt személyes jó viszony is köztünk, hiszen nagybátyám, Veress Ká­roly, a Cérnagyár igazgatója egy időben, amikor nem volt munkája valamilyen módon foglalkoztatta, akárcsak a vargyasi dr. Borbáth Károly (1931–1980) történészt is, aki hatósági zaklatások miatt elveszítette egyetemi tanári és levéltárosi állását, és amíg nem tudott szülőfalujában elhelyezkedni az ottani általános iskolában – amely ma a nevét viseli –, ebben a gyárban dolgozott, kitaláltak számára valamilyen „fedett” állást. A kortörténet része, hogy az akkori vállalatvezetők, de a pártvezetők is gyakran próbáltak segíteni, és csendben, nem hangoztatva a dolgokat, érdemben támogatták egy-egy üldözött polgártársukat. Hét alkalommal játszhattam a Király László-adaptációt, utána betiltották. Szép Gyula (1952) zenetanár, a Művelődési Ház igazgatója – ma a Kolozsvári Magyar Opera vezetője – kiállt mellettem, értem, újra és újra „vizionáltatta” az előadást. Én azt tartottam, hogy íróinkra, költőinkre érdemes figyelni, hiszen nagyon messziről hozzák vissza az igazságot, ami hatványozottan igaz volt azokban az években. A pártaktivisták olykor nehezményezték, hogy viszonylag szabadon kezelem a verseket, azok szövegét, a dramatizált változatnak megvoltak a retorikai lehetőségei, hogy felerősítsék a versekben az itt-ott elrejtett lényegi mondanivalót, s hogy azt fókuszáltan juttassam el előadóként a befogadóig. Az előadás a versek szövetéből, szabadon állt össze önálló alkotássá, amelynek a színpadon volt a helye. Úgy, abban a formában, ahogy azt Kovács Levente rendezővel elképzeltük. Ez az előadásom 1989 előtt mintegy háromszáz alkalommal került színpadra. Nem halványult az értéke később sem, hiszen több mint kétszáz előadást ért meg Magyarországon s a nyugati diaszpórában egyaránt. Mivel engedélyezett darab volt, nagy lendülettel jártam be szülőföldem, Erdővidék majd’ minden faluját, de Székelyföld- és Erdély-szerte is rengeteg településre eljutottam, hiszen egyszerű volt „turnézni”, a holmim – ami egyben kellék is volt – egy bőröndben elfért, a kalapot pedig „civil” ruha-kiegészítőként viseltem a fejemen, és az akkori szűk világban minden fellelhető hivatalos és alkalmi szállítóeszközt igénybe vettem. Emlékszem, sokszor gyertyafény, viharlámpa fénykörében játszottam, mert azokban az években gyakran és bejelentés nélkül vették el a villanyáramot. Edzettek voltunk a nélkülözésben, sportot űztünk a túlélési technikák és az áthidaló megoldások kidolgozásában. Iskolákban, gyülekezeti termekben, művelődési házakban zajlottak ezek az előadások. – Ezek után következett a Ki virággal megverettetett című ested, amelyet Ferenczes István 1984-es kötete alapján vittél színpadra… – Ez is emlékezetes darab volt. Ezt Vass Albert, a Siculus Ifjúsági Ház igazgatója vette a szárnyai alá. Igaz ugyan, ezt az intézményt a városi KISZ-bizottság tartotta fenn, de ő azt mondta, hogy ez fontos „történet”, s kiáll értem. Kihívásként értelmeztem, hiszen magam állítottam össze, gyakran egyeztettünk Ferenczessel, akivel megosztottam az elképzeléseimet, és ő maga is jött bizonyos javaslatokkal. Az „indiánok bűvöletében” alcímet, mottót adtam az előadásnak, mert ildomos volt eltávolítani magunktól, az adott konstellációtól a lényeget, hogy ne kössenek bele az illetékes elvtársak. Aztán itt is kértem Kovács Levente rendezői beavatkozását. Üzenet volt a „rezervátumból”. Történt egy olyan időszakban, amikor nem lehetett leírni hivatalos kiadványokban településeink nevét magyarul… Az eredetileg biológus végzettségű költő gyönyörű nyelvi virágfüzérekkel töltötte be ezt az opuszt, és – bizony – számos kedves falut, várost sorolt fel lírai eszközökkel benépesített verstájain Gödemesterházától Zágonig, Fehéregyházától Gyimesbükkig, amelyben „a nyelvbotlások, nyelvi véletlenek, nonszenszek halmozott alkalmazásával olyan pazar beszédmódot hoz[ott] létre, amely felszabadító játék is, ám a nyelvi véletlenek mindig komoran jelentésesek” – írja róla Pécsi Györgyi irodalomtörténész igen találóan. Az üzenet ebben az esetben is szépen „átment”, a helyére került a befogadóban, mindenki tudta, hogy a sorok között ott a lényeg. Megtartó, önbecsülést erősítő előadás volt. – Hogyan alakult az életed színpadon és a színpadon kívül a nyolcvanas évek második felében? – Hiába voltam jó és színpadra érett, színpadon élő egyéniség, továbbra sem vettek fel a főiskolára. Nem mondták ugyan, hogy miért, de mindenki tudta, hogy ekkorra már a sorok között elmondott verses-áthallások pecsételték meg a sorsomat, túlságosan exponáltam magam, nyilvánvaló volt, hogy a hivatalosított szocialista kultúrának egy ilyen vadhajtásra nem volt szüksége. Megyei és országos díjakat nyertem. Első helyet szereztem a Megéneklünk, Románia! fesztivál országos szakaszán. Maga Adrian Păunescu (1943–2010), az udvari költő és a fesztivál producere, tótumfaktuma gyomrozott, de nem tudott rávenni, hogy „olyan” verseket adjak elő, pedig jó barátját, a renegát és opportunista Hajdú Győző (1929–2018) főszerkesztő-pártaktivistát és feleségét, az egyáltalán nem tehetségtelen Ádám Erzsébet (1947–2014) színésznőt is megbízta a puhításommal. Nem teljesítettem az elvárásait. Még inkább nehezítette a helyzetemet, hogy megbarátkoztam Visky Árpád (1940–1986) színművésszel, akit koholt vádak alapján ítéltek börtönre, majd eltiltottak a szakmájától. Öt héten át bújtattam egy alkalommal udvarhelyi lakásomon. Nagyon jól egyeztünk, szót értettünk egymással. Tőle – nem csak akkor, hanem minden hosszabb-rövidebb együttlétünk alkalmával – igen sokat tanulhattam, amit a színház, a színpad világában hasznosítani lehet. Gyakran találkoztam magyarországi értelmiségiekkel, köztük Csurka Istvánnal, Csoóri Sándorral – a nálunk szilenciumra ítélt költő verseit is szívesen mondtam –, úgyhogy nemcsak a színpadi tevékenységem, hanem mellette a civil kiállásom, a kapcsolatrendszerem arra predesztinált, hogy a titkosszolgálat figyelme rám irányuljon. Voltak ügynökök népszínházas kollégáim, a barátaim, ismerőseim között, hogyne lettek volna (!), hiszen olykor meghökkentően apró részleteket tudtak rólam. Többször kellett házkutatást elszenvednem. Kéziratokat, fotókat, hanghordozókat koboztak el tőlem. Néhány holmit visszaadtak később, de a legtöbb személyes tárgynak, relikviának örökre nyoma veszett. Csak a rendszerváltás után felszínre került dokumentum-töredékek, a Berevoieşti-lista kézhezvétele után derült ki, hogy Domokos Géza, Cs. Gyímesi Éva, Király Károly, Tőkés László, Veress Dániel, Tőrös Gábor, Nagy Béla, Jakab Gábor társaságában szerepelt a nevem, és szerény személyemre úgy tekintettek, mint közveszélyes elemre, akitől a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomnak meg kell szabadulnia. Koncepciós pert terveztek, amelyben minket elítélhetnek. Állítólag 1990. január 27-én hajtották volna végre a letartóztatásokat. – Hogyan érted meg a rendszerváltozást? – Mindvégig figyeltek. A telefonomat lehallgatták. Követték a mozgásomat, akkor is, ha a városban tartózkodtam, akkor is, ha elmentem innét. 1989 decemberének második hetében Bukarestbe utaztam, Ferencz Zsuzsánna szerkesztő-riporter meghívására (1943–2010), ahol néhány verset és Benedek Elek-mesét kellett szalagra mondanom a rádió alig működő Magyar Adása számára – talán napi félórásra zsugorították volt akkor az adásidőt, de annak nagy része ideológiai telítettségű volt még így is, a fő-fő elvtársat kellett benne dicsérni, de a becsületes szerkesztők azért igyekeztek némi értéket belelopni a műsorokba. E rádiós elképzelés teljesítése végett tartózkodtam tehát a román fővárosban, ahol nagyon érződött már a változás szele. Ettől függetlenül azonban mellém szegődött két igen udvarias civil ruhás tiszt, és azt mondták, hogy követni fognak hazáig, nehogy valami bajom essék. Nem tágítottak, beültek velem együtt a vonatfülkébe. Brassót elhagyva – közvetlenül, ahogy haladtunk kifelé az állomásról – mondtam nekik, hogy kilépek a mosdóba. Hogy miként történt kisurrannom a kezeik közül, ma sem tudom. Gyorsan kinyitottam az ajtót – akkor lábbal is le lehetett rúgni a kilincset –, és kiugrottam. A vagon ajtaja becsapódott. Szerencsém volt. Későn vették észre. A vonat nem állt meg, egyenletesen gyorsulva kihúzott az állomásról. Nem sérültem meg, nem esett semmi bajom. Látszódtak még Brassó fényei, szépen visszamentem, felültem egy Csíkszereda felé tartó másik járatra, onnan busszal meg haza, Udvarhelyre. Átöltöztem, le Segesvárra, vissza Bukarestbe, ahonnan a következő napon „rangrejtve” jöttem el, abban a tudatban, hogy ha kerestek is, nem találhattak meg a szervek. Így, utólag visszagondolva, igen komoly céljaik voltak, s valóban a megsemmisítésemet akarták a belügyesek által összeállított „halállista” alapján… Ha jól emlékszem 1989. december 17-én értem vissza a székely anyavárosba… Az emlékezetes december 22-én délelőtt elhatároztam, hogy benézek a kultúrházba. Nem tudom pontosan, hogy mi volt a célom. Talán csak beszélgetni akartam valamelyik barátommal. Amikor mentem át a Nagy-Küküllő hídján, épp akkor fordult ki a mellékutcából Kinda doktor – Kinda László fogorvos, kézilabdaedző, helyi politikus, sporttörténész – a Daciájával, amelynek ablakában egy lyukas piros-sárga-kék zászló lobogott, és megkért, hogy tartsak vele. Gondolkodás nélkül ültem be mellé. A központ felé tartottunk. A Sziget utca sarkánál még csatlakozott hozzánk egy fiatalember, akit addig nem ismertem. Ettől kezdve ő tartotta a forradalmi lobogót. Boros Csaba volt, aki akkortájt villanyszerelőként dolgozott, aztán pár év múltán nagyvállalkozóként bukkant fel, mint a Merkúr Áruházlánc és a Góbé-termékcsalád egyik tulajdonosa. Bementünk a Főtérre, ahol embereket láttunk gyülekezni. Éljeneztek és megtapsoltak minket, hiszen a miénk volt az első szabad, 1956-os magyar mintára „ártalmatlanított” zászló. Érezni lehetett a feszültséget. Szerencsénkre nem lőtt ránk senki, pedig azt mondták többen is, hogy orvlövészek rejtőznek a környező házak padlásterében. Az elégedetlen emberek aztán elkezdtek bemenni a Városházára, ahol a helyi pártbizottság is székelt. A nagy felfordulásban sokan beszélni akartak, és többen szóltak aztán az erkélyekről az egyre népesebb tömeghez. Később mi bekerültünk Kinda doktorral a Nemzetmentési Front első bizottságába. Én a magam részéről még egy kultikus tárggyal járultam hozzá a forradalmi városképhez: a Pipacsok… című előadásom díszlete volt egy felakasztott ember nagyságú bábu; sokan úgy értelmezték, hogy én már jelképesen „előre” felakasztottam volt Ceauşescut; kivittük azt a központba, rákötöztük a pártfőtitkár akkoriban használatos hivatalos portréját és a Kossuth Lajos utca sarkán, a ma is meglévő Romarta üzlet melletti villanypóznára függesztettük. Sokan fotózták. Heteken át ott lógott. Így kezdődött az új korszak, amely során folytonos változásban, kételyek és remények közepette éltünk, élünk, de ezt a három évtizedet, a benne foglaltakat majd egy másik alkalommal osztom meg részletesebben a felebarátaimmal.

Simó Márton

Színházi kellék és jelkép 1989 decemberében

Bartha Levente 1977-ben

Jelenet az Amikor pipacsok voltatok című előadásból