December egy

Demeter Adél-Hajnalka
Becsült olvasási idő: 3 perc

December elején hosszú útnak indulni nagy falat – már az első huszonöt kilométer után kiderül, hogy az országhatárokon belül mindenki más is nekivág az utaknak. Nemrég Marosvásárhelyről utaztam hazafelé, a benzinkutak bedugulva, az utak zsúfolásig telve, ilyenkor akár plusz egy órát is érdemes rászámolni a távolsági időre. Volt időm gondolkodni a hazaúton, elmerengtem a kérdésen, hogy miként is ünnepel egy román ezekben a napokban. 


Hirdetés


Udvarhelyszéki gyermekként nekem nem sokat jelentett az ország legnagyobb nemzeti ünnepe: se jót, se rosszat nem reméltem tizennyolc éves koromig ettől a naptól, egy székelyföldi gyakorlatilag észre sem veszi, hogy a Szent András-nap mellett valami nemzetibb is történik ilyenkor. Amikor érettségi után Kolozsváron kezdtem tanulni, akkor tudatosult bennem először igazán, hogy vannak bizony vegyes házasságok, s nem ám olyan székely, botcsinált, rendőrt, s minden távolról jött állami alkalmazottat elmagyarosító házasságok, hanem olyan igazi, kettős, sokszínű és nehezen meghatározható családok. Hogy vannak emberek, akik otthon románul, a munkában magyarul, a barátokkal pedig akár németül, angolul beszélnek. Mikro­világból szabadulva, számomra elképzelhetetlen volt az ilyesmi, hiszen saját anyanyelve megcsonkítását, identitásának háttérbe szorítását láttam csupán egy ilyen életben. Amikor évekkel később először tapasztaltam meg, hogy Arad, Fehér, Máramaros vagy akár Hunyad megyéből is származhatnak magyarul folyékonyan és hibátlanul beszélők, megértettem: nem a körülmény határoz meg minket – még ha az sokat segíthet is rajtunk –, hanem az akarat, az öntudat és legfőképp az önismeret. 
Amikor december elsején bekapcsoltam a televíziót, a közkedvelt román kereskedelmi csatornákon ugyanazt láttam: népviseletet, néptáncot. A háromszéki falvakban legalább minden negyedik-ötödik házon ott lóg a székely zászló. Magyartanárként tudom, hogy sok székelyföldi faluban feleannyira nem tudnak a diákok helyesen, vagy mondjuk úgy „magyarosan” fogalmazni, mint a szórvány egyes részein. Persze mindez lényegtelen, hiszen a zászló is csak az arra utazó román nacionalistának tűnik fel, ahogy a tévében táncolókat sem nézi egyetlen hosszú hétvégének örvendező román sem. A „nemzetiség” így sokszor csak arra jó, hogy végre kapjunk egy kis szabadságot, és kilépjünk, s majd annak végéhez érve visszaálljunk a mókuskerékbe.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!