Csúszás és csúsztatás
A székelyudvarhelyi jégpálya váratlan és hirtelen bezárása (február 27.) után tíz nappal sajtóértekezleten vonták meg a mindössze két hónapig tartó idény mérlegét. Amikor aktuális lett volna – azaz rögtön a kapuzárás után –, a Városháza sajtóosztálya csendbe burkolózott. Lehet, kapuzárási pánik uralkodott el rajtuk, de aztán megrázták magukat az illetékesek (miközben a hírérték már olvadt, mint a jég), kivontak, összeadtak, osztottak, szoroztak, találtak szép számokat, és ezekkel próbálták kozmetikázni a tiszavirág életű valóságot…
Kérdések ezután is maradtak jócskán, és bár a már nem is annyira új városvezetés anno tiszta vizet ígért a poharakba, az érzésem az, hogy ezt az irányt közben befagyasztották, és a jégpályaügyben (sem) fogjuk megtudni soha a teljes igazságot. Hogy pontosan miért csúszott a megnyitás, mikor még abban a bizonyos átkos „elmúltnyolcévben” is sikerült Mikulásra jégre tenni a sportszeretőket, hogy minek kellett hangzatos ígéreteket pufogtatni a 40 perces csúszással megtartott decemberi sajtótájékoztatón, hogy lesz sátor, meg tavaszig csúszkálási lehetőség végre a Küküllő kies partján is, nem tudom… Hogy miért kerülték majdnem mindig a konkrét, egyenes, átlátható tájékoztatást az új jégszőnyeg beszerzésének körülményeiről, egyéb beruházásokról, hogy miért csak úgy mellesleg derült ki, hogy végül miért is nem lett sátortető februárban, egyáltalán: miért is kellett hirtelen jegelni a szezont, szintén költői kérdéseknek minősülnek.
Pedig új szeleket is ígértek a koalíciósok a város mindennapjaiban, a hivatal működésében, az önkormányzat ügyeiben. De valahol valami nagyon elcsúszott. Még csak meg sem próbálják az egyenes kommunikációt, majd felmérni annak hatását: hátha mégis jobb lenne csúsztatások nélkül beszélni valamiről, kimondani a tényeket, netán vállalni a felelősséget valamiért, esetleg a kudarcot is – akkor, amikor időszerű. Lehet, bár nem hiszem, hogy ne lennének tisztában azzal, ha valaki felvállalja a tévedését környezete előtt, attól akár meg is nőhet az iránta érzett bizalom, mert nem ködösít. Nemcsak az „elmúltnyolcév” miatt, de azért is, szerintem frissességet hozott volna az udvarhelyi közéletbe, ha valaki kimondta volna: kedveseim, túl nagy falat volt nekünk ezt a feladatot időben megoldani, próbálkoztunk, kapkodtunk, netán rosszul döntöttünk, de tanulunk a hibákból.
Mert közben pletykák keringenek a túl drágán vásárolt jégszőnyegről, egyéb működési problémákról, arról is, hogy miért nem lehetett idejében megtartani azt a bizonyos kiértékelő sajtótájékoztatót stb. Erről a városházi sajtóosztálynak kellene a legjobban tudnia, hiszen az általuk olyannyira kedvelt Facebookon is „csúszkálnak” ezek a felvetések. (Itt éppen arra utalok, hogy nemrégiben kolléganőmmel tisztelettel kértük a sajtóosztályt, hogy eseményeikről egy rövid ímélben is adjanak hírt, mert a közösségi portálon gyakran azelőtt mélyre csúsznak az információk, mire a 24 órából épp 24-et nem Facebook előtt töltő újságíró észrevenné azokat, és enyhén arrogáns hangon kioktatást kaptunk a Zuckerberg virtuália hatalmas látogatottságáról, amelyről ők nem csúszhatnak le. Mondjuk, mi nem is ezt kértük…)
Szóval sikamlóssá váltak a szavak, megcsúszott az egész jégpályaügy és a kommunikáció, egyelőre a csúszás-csúsztatás a kulcsszó városházi ügyekben. Lassan úgy tűnik, hogy az új csapattagoknak (tisztelet a kivételnek, mert van olyan is!) nem sikerül(t) felemelkedniük a hatékony, gördülékeny és egyenes kommunikáció szintjére. Mert a városlakó rosszindulatú, ha ellenvéleményt fogalmaz meg, az újságíró gonosz és sértő, ha kérdései vannak, és esetleg azokra nincs előkészítve a válasz, vagy ha éppen olyan témával óhajtana foglalkozni, amit a Városháza aktuálisan kényelmetlennek érez. Egyébként bő két hete jeleztem ímélben a sajtóosztálynak, hogy írni szeretnék egy másik – elismerem, kissé kényes és „bogos”, de közérdekű – témáról, és kértem, nevezzék meg az illetékeseket, akikhez kérdéseimmel fordulhatok. Választ azóta sem kaptam. Úgy látszik, csúszik ez is.
Asztalos Ágnes