erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Csizma a konyhaasztalon 3. - Kölesderce és málnavészvirág
A kölesderce – Gyarmathi Sámuel kolozsvári orvos és nemzetközi hírű nyelvész 18. század végén megjelent szótára szerint – székely szó. Mai nyelvészek is úgy tartják, hogy a köles az ugor alapszókincs része. A derce megítélése már nem ilyen egyértelmű, későbbi szláv kölcsönzésnek tekintik, ebben a magyarázatban azonban újabban egy csizmában, egy asztalra teszik a deréce szóval, amit az erdei deréce nevében találhatunk meg (Vörös Éva: Magyar gyógynövények neveinek történeti-etimológiai szótára, 2008). A derce és deréce ilyen eredeztetése talán tévedés, véletlen hasonlóságon alapul?! Töprengek olyan dolgokon, amibe nincs beleszólásom és dercés leszek, mint az egykori dercés ember, aki perpatvart szítana, de csak mogorva. A növénytani nevén erdei deréce a székely tájnyelvben málnavészvirág. Levelét teaként és zöldségként egyaránt fogyasztották, sőt termesztették is. Érdekességként említem, hogy ennek a növénynek van egy egészen új keletű neve is: romvirág, a II. világháború után kapta, mert az első növény volt, ami a lebombázott épületek között kihajtott. A középkorban azt tartották róla, hogy megvéd a Szent Antal tüzének hívott betegségtől (az orbánc népi neve), ami századokon keresztül sokszor járványszerű méreteket öltött. 1770 körül azt feltételezték, hogy a rejtélyes járványt a mérgező élősködő, az anyarozs által fertőzött rozs okozza. Ma már nyilvánvalóan ennél sokkal bonyolultabb a kórkép. A málnavészvirág százezernyi magot terem, és végül a korábbi virágfürt nagy „gyapjúgombolyaggá” változik. Ezt régen párnák, paplanok bélelésére használták. Itt jut eszembe, hogy szakmai körökben régóta az a humoros vélekedés járja, hogy a magyar helyesírás szabályai nem találkoztak a logikával. Ez érvényes a nyelvészetre is? A tudomány noszogatása ellenére sem találkozott volna a logikával? Hiszen a földhözragadt logika szerint, ha őseink ismerték és megnevezték a kölest, miért ne nevezhették volna meg annak korpáját is kölcsönszó nélkül?! Na, de a szó eredetének kifürkészése a nyelvészek dolga… Vagy mégsem mindig? László Gyula írja A honfoglaló magyarság a régészeti kutatás tükrében (1984): „Ház szavunkat a nyelvészek (Bárczi Géza) egybevetették az ősi finnugor időkig követhető és a miénkkel rokon szókkal. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy házunk valamiféle összeeszkabált kezdetleges sátorház lehetett. Mi pedig ásatásainkból tudjuk, hogy a honfoglalás korában ismertük a boronaépítkezést, a vert falú házat, a téglaházat és voltak helyhez kötött jurtáink… A szótörténet nem tud időrendet adni, a régészet dolga, hogy ezt a csapdát kikerüljük.”
A derce a lisztnek az alja, ami megmarad a szitában, miután a lisztet átrázták rajta. Dercének mondták régen a szitálatlan lisztet is. A korpás kenyér tehát dercés kenyér. A derce átvitt értelemben, a régi magyar nyelvben jelentett veszekedős embert is, majd lőport, vagy dohányport is. Korda István A nagy út című Kőrösi Csoma Sándor-életregényében is megjelenik a kölesderce: „Alig százötven rúpiája maradt Sándornak a háromszázból, amit Teheránban a követségen előlegeztek. Ezzel indult útnak. Kevés kölesderce, olaj és gyümölcs volt az étele.” Csehországban a legutóbbi időkig ünnepi alkalmak ételeként hagyományosnak számít a köleslepény, sós és édes változatai is közkedveltek.
A köleslepény után bóklászva az interneten is, találtam egy „hagyományos székely banános köleslepény”-receptet, ami igencsak meghökkentett. Úgy tűnik, a szerző többet tud nálunk, átlagos székely háziasszonyoknál, mivel azt sugallja, hogy Székelyföldön valamikor miesnapi eledel volt a sült banán. Olyasformán, mint ahogyan jó nagy betűkkel írt „hagyományos székely kókuszos kürtős kalács”-hirdetéseket is lehet látni újabb vásári sokadalmakban. Gondolom, a turisták nagy érdeklődéssel nyugtázzák, hogy Székelyföldön minden megtalálható, ami szem-, szájnak ingere. Dercésen (mogorván) kapcsolom össze egy merész ugrással a turistát Arany János Edward királyával, aki kíváncsian kérdi: „Van-e ott folyó és földje jó? / Legelőin fű kövér? / Használt-e a megöntözés: / A pártos honfivér? // Edward király, angol király / Léptet fakó lován: / Körötte csend, amerre ment, / És néma tartomány. // Montgomery a vár neve, / Hol aznap este szállt, / Montgomery, a vár ura, / Vendégli a királyt. // Vadat és halat, s mi jó falat / Szem-szájnak ingere, / Sürgő csoport, száz szolga hord, / Hogy nézni is tereh…” Csak éppen a walesi lakomán a bárdok, a honi dalnokok hallgatnak, nem csendül fel a királyt dicsőítő ének. Na, de van vidám dercém is, méghozzá csíki helytörténethez kapcsolódó: Domokos Pál Péter gyűjtötte az 1930-as években Csíksomlyón a Hull a szilva a fáról kezdetű régi dalt. Kedves Olvasóm! Ugye, te is ismered? „Hull a szilva a fáról. / Most jövök a tanyáról. / Sej, haj, ruca, ruca, kukorica, derce. / Egyik ága lehajlott. / A szeretőm elhagyott. / Sej, haj, ruca, ruca, kukorica, derce. / Kis kalapom fekete, / Páva tolla van benne. / Sej, haj, ruca, ruca, kukorica, derce.”
Kozma Mária
.jpg)
