Liturgiacsendben meditálok a csukott ajtójú taber­nákulum és a fölötte őrködő félezredes Szobor előtt. Jó néhány nappal ezelőtt még számos (ezrekben kifejezhető) székely, magyar testvérem dicsőítő, esdeklő, hálaadó éneke tette hangossá; csendben könnyezők, panaszkodók és esdeklők imája töltötte be a szent hajlékot. Ők már Csíksomlyótól távol élik mindennapjaikat, ott, ahová rendeltettek, s úgy ahogyan módjuk, lehetőségük engedi. Most csend van tehát itt a templomban, de – mint már régóta tapasztalom – nem néptelen a hely. Itt mindig találni látogatókat, s most nem a turistaidény zsebre dugott kezű, sapkáját a fején felejtette bámészkodókra gondolok, hanem azokra, akik magányosan, családosan látogatnak ide. Számomra különösen megkapó és megható, amikor egyik-másik édesapa vagy édesanya kisgyermekével sétálgat elő, s a szentélyen keresztül közelít a Szűzanyához. A szülői nevelés fontos mozzanatait vélem és felelősségét látom teljesíteni abban, ahogyan magyaráznak az apróságoknak. (Nem lehet elég korán kezdeni! Hasonlóképpen örömmel látom a kisebb, illetve középiskolás fiatalok ide való betérését is. Vizsgaidőszakban természetesen nagyobb gyakorisággal.) Ha vannak kéréseik, problémáik, ha esetleg tanácstalanok – egyéni vélemény ugyan, de – azokat a legjobb helyre hozzák, az orvoslást a legmegfelelőbb helyen keresik – felnőtt és korosabb atyánkfiainak példája nyomát követve. Csíksomlyó, a kegytemplom „forgalma” tehát örök, szüntelen. Akkor is van itt „fogadóóra”, amikor éjszaka, már csak az örökmécses jelzi az életet. Ilyenkor a távoliak, a betegek, a szenvedők és gondozóik sóhajai, imái lépnek be a zárt kapukon át és szállnak láthatatlanul – örök reménnyel – ahhoz, Aki mindig készséges gyermekeit fogadni, meghallgatni, azokon segíteni. Ha nem is érdemeljük meg, de szüntelenül igényeljük! id. Borsodi László, Csíksomlyó