Cselekvő szeretet

HN-információ
Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.” 1Kor 13,1 „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal” (Igazsággal) 1Jn 3,18 Tudom, már János, a szeretet apostola ajkáról elhangzott a legszebb prédikáció, már Augustinusz megírta: szeress és tégy, amit akarsz. Tudom, az alapgondolatként felolvasottak túl ismerősnek tűnnek. És mégis, keresve az időszerű alapgondolatot, a felolvasott bibliai szavak mellett döntöttem. Mert úgy gondolom, érdemes beszélni róla, a szeretetről. Főleg arról a szeretetről, amely cselekedeteinkben nyilvánul, avagy nem nyilvánul meg, és a szeretetszolgálatról, amely olyan közösségé tud formálni, amelyben jó és érdemes élni. Azt az állapotot, amelyben minden embernek jó, mert szeretetközösségében élhet – Isten országának nevezi Jézus. Isten országa pedig nem más, mint a szeretet és a békesség országa. János I. levelének fogalmazásában a cselekvő szeretet. És mert a szeretet közösségformáló erő, hiánya a közösség bomlásához vezet. Nélküle olyanok leszünk, mint zengő érc vagy pengő cimbalom. Figyelve a világeseményeket, úgy érzem, érdemes szót ejteni e központi kérdésről. És ennek kapcsán a bennünk hullámzó, néha dühöngő szeretetről. Ha itt, Európában meg akarunk maradni keresztényeknek, fel kell vállalnunk Jézus követésének, ahogy mi, unitáriusok nevezzük, a tiszta jézusi kereszténység ügyét. A tiszta jézusi kereszténység ügye egységet kíván, mi pedig versengünk, veszélyeztetve a szeretetet és keresztény életünk nyugalmát. Mert gyakran hasonlítunk a vitatkozó tanítványokhoz, hogy ki üljön Jézus országában a jobb, illetve bal keze felől, és a vitában, a versengésben saját hangunktól nem halljuk a jézusi figyelmeztetést: „aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgátok”. Mert isten országa ügyének felvállalása nem más, mint szeretetszolgálat. És csak akkor tudunk eleget tenni e kihívásnak, ha egy percre se lankad el bennünk a szeretet. A nagybetűs világban lankadni látszik a szeretet, lassan, de észrevehetően fogyni kezdett, és végül „a szeretet koldusaivá” válunk. (…) Mielőtt az egyedüllét bánatának könnyeit kellene törülnünk, mert könyöklő küzdelemben magunkra maradtunk, vegyük észre, hogy gyakran elmegyünk egymás mellett, nem figyelünk egymásra, pedig a szeretet feltételezi az egymásra figyelést, a segítőkészséget. Csak amikor magunkra maradtunk, akkor döbbenünk rá, milyen jó volna hallani legalább egy jó szót, a szeretet szavát. De nem halljuk, vagy csak nagy ritkán. Szavainkból ritkán csendül ki a szeretet. Még messzebb állunk a szeretetből való cselekvéstől, s ha cselekszünk is, részrehajlóan tesszük. Csak időnként jut eszünkbe, hogy valami jót is cselekedjünk, s akkor is csak szűk körben, mintha korlátai lennének a szeretetnek, s nem lenne egyetemes jellege. Huszár Sándor kórházlátogatási élménye kívánkozik ide még. Az év utolsó napján egy anyja által elhagyott 5 éves szép és kedves gyermek számára kívántak a kórház alkalmazottai szeretetestét varázsolni. A gyermek mindenkit elbűvölt. Mert aki csak meglátta, beleszeretett. És a gyermek, Zolika, mamának szólítja a kórház valamennyi nőtagját, mindenki igyekszik a kedvében járni. Orvos és alkalmazott csomagocskával a kezében siet egy ajtó felé, ahol természetesen e gyermek van. Az írót elbűvöli ez a kollektív szeretet, és igyekszik, hogy ő is megnézze e gyermeket, amikor egy félreeső sarokban egy másik gyereket fedezett fel. „...Volt kifejezésében valami határozott bambaság is, ahogy hosszan, szót se szólva rám bámult – írja az író, és így folytatja: Engem a ruhája zaklatott fel. Egy szinte felnőttnek való pizsama fedte méternyi magas, vézna testét. Összeszorult a szívem. És szükségét éreztem annak, hogy szóljak hozzá. Közelebb mentem, szóltam hozzá magyarul, románul, de nem szólt. Ekkor az a gyanúm támadt, hogy talán a szeretet szava fogja szóra bírni, lehajoltam hozzá és megsimogattam. Az arcát. Egy valaki szólalt meg a hátam mögött. „Tessék hagyni, nem hall – mondta az illető –, küldöm a nővért.” Nem a száraz, elutasító hang döbbentett meg. Egyéb. Az, hogy a nagy, fekete, szomorú szemekben hirtelen könnycsepp jelent meg. Az arc, a tartás változatlan volt, a lélekben omlott össze valami. Talán épp a simogató tenyér hatására. Hisz úgy lehet, ő is árva. Eddig jutottam, amikor rájöttem, hogy a gyerek megmozdul. Hozzám jön, megfogja a kezemet és húz magával. Engedek a húzásnak. De csak az iménti oly forgalmas ajtóig kell mennem. Ott a gyerek elengedi a kezem és kitárja Zoltika kórtermének ajtaját. A fehér éjjeli szekrényen apró télifát pillantok meg. És egy ajándékkal tele ágyat. És egy gyereket, aki az ágyon trónolt. És a hódolókat fogadja. A kis néma akkor már nem az ünnepeltet nézte, hanem engem. Valami alaktalan hang is elhagyta a torkát. Valami rettenetesen fájdalmas, panaszos hang. Álltam. Elakadt lélegzettel. Néztem a gyermeket és segítségért akartam kiáltani. Úgy éreztem, megfulladok a körülöttem hullámzó szeretet tengerében… Bizony, gyakran vagyunk részrehajlóak, gyakran szűk látókörű a mi szeretetünk, és gyakran hullámzó. Másoktól várjuk a szeretet felénk áradását, de magunk ritkán kívánjuk azt másokkal cselekedni... A kisgyermek szeretetre vágyott, azért volt könnyes a szeme, és ez indította meg az író szívét is és fogta meg a gyermek kezét. Minden emberben él szeretetvágy, és ezzel a vágyunkkal nem vagyunk egyedül, nem elég csak vágyni a szeretetre, tenni is kell érte, nemcsak szóval, cselekedettel, igazi jézusi élettel. (…) Figyelni kell egymásra, szavainkat és cselekedeteinket összhangba hozni. Még akkor is, ha sérelmeink, fájdalmaink mást sugallnak. A jézusi szeretetnek az a titka, hogy nem a maga sérelmét, fájdalmát helyezi előtérbe, hanem a minden ember – mint Isten gyermeke – felé áradó szeretetet. Amikor a tiszta jézusi kereszténység ügyét, unitárius hitünk, vallásunk, egyházunk, megmaradásunk fenntartása, megtartása ügyét felvállaljuk, annak nem mindig könnyű munkáját végezzük, legyünk tekintettel egymásra, figyeljünk egymásra és minden dolgunk szeretetben menjen végbe. Szentírásunk szavai szerint: Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. Ámen Székelyszentmihály, 2003 Kiss Gergely nyug. unitárius lelkész A cikk a Hargita Népe március 8-i számában jelent meg.




Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!