enyhe havazás
Császárság mint minősítés
Császárság van! Legalábbis ezt szoktam mondani a kollégáknak valahányszor ügyeletes vagyok délután, és lapzárta előtt egy órával már látszik, hogy időben elkészül a lap. Persze, akár azt is mondhatnám ilyenkor, hogy helyreállt a világ rendje, sínen vagyunk! De nem vinne rá a lélek. Azért nem, mert a világ rendje valahogy sehogy sem akar helyreállni. Mindig történik vagy valami tragédia – mint Budapesten a Hableány sétahajó elsüllyedése – vagy valami oltári disznóság, kegyeletsértés – mint az Úzvölgyében –, amitől az ember igazságérzete lázadozni kezd. Ilyenkor nemhogy a világ nincs rendben, hanem az ember fiának külön bejáratú lelki békéje sincs egyensúlyban. Legutóbb a Craiova – Budapesti Honvéd Európa Liga-selejtező labdarúgó-mérkőzés után éreztem úgy határozottan, hogy felborult a világ rendje. Mert az még hagyján, hogy fejbe dobták az oltyán izomagyú leventék a játékvezetőt, de hogy a csendőrség megzsarolja a játékvezetőt, hogy nem garantálja a személyes biztonságát, ha lefújja idő előtt a mérkőzést, azért már több a soknál. Az már mindennek a teteje, hogy az UEFA – azaz az Európai Labdarúgó-szövetség a sorozat pénzdíjaihoz képest aprópénzre bírságolja csupán a rendező csapatot. Ez azért veszélyes dolog, mert precedenst teremt. Azt üzeni, hogy nyugodt szívvel lehet a tettlegességig fajulva gyűlölködni a lelátókon, mert nem lesz igazán fájó következménye. Eszembe jutott egy régi történet ennek kapcsán. Még egyetemista voltam, a poétikusan ifjú húszas éveim elején, amikor hazatértem az Egyesült Államokban végzett nyári diákmunka után, és meghívtam egyik barátomat mulatni. A nap végén úgy éreztük, hogy útban hazafelé énekelnünk kell. Kossuth-nótát, mert az akkor még Gheorghe Funar vezette Kolozsváron az tűnt oda illőnek. Mátyás király szülőháza felé kanyarodva jött szembe velünk négy szép szál román kolléga. Azt kérdezték tőlünk barátságosan: miért énekeltek magyarul, hé! (De ce cântați ungurește, bă!) Könnyű volt felmérni az erőviszonyokat. Gyula barátom egy kicsit alacsonyabb volt, mint én, azok négyen meg jóval magasabbak. Diszkréten javasoltam Gyulának, hogy csendben álljunk odébb. Az én szabadságharcos barátom azonban sajnos önérzetesen visszakérdezett: miért? Sajnos a barátom vissza is lökött. Sajnos vissza is ütött. Sajnos nem talált. Engem félrelöktek, őt alaposan elverték. A környéken tartózkodó rendőrök szerencsére meghallották a zajt és elkergették az agyonverő osztagot. Amikor odamentem Gyulához, véres volt a szája, nagyon megijedtem. De aztán kiderült, hogy szerencsére nem esett komolyabb baja. Időközben a rendőrök megfogták az agyonverő osztag leglassabban futó tagját és meg is bírságolták. Ettől hirtelen kijózanodott. Elnézést kért. Maga sem érti, hogy mi jött rá, mondta. Megbocsátottunk. Hálásan köszönte és meghívott egy italra. Az agyonverő osztag többi tagja a kocsmában várt ránk. Kissé enyhült a hangulatuk, mert nem jelentettük fel a cimborájukat. Nem győztek elég elnézést kérni Gyulától. Ha már ott voltunk, szóba került sok minden a mi anyanyelvhasználati jogainktól Trianonig. Valahányszor kezdett veszélyessé válni a vita, megjegyeztem: látjátok, hogy meg tudjuk ezt beszélni egy sör mellett és nem kell verekednünk? – Jaj, annyira sajnáljuk, nem tudjuk, mi tört ránk – vágták rá kórusban. A történet tanulsága, hogy a gyűlölködés és a békés egymás mellett élés közötti határ annyira vékony, mint egy befagyott tó jege. Rajtunk is múlik, hogy melyiket választjuk. Persze azokon is, akik szándékosan szítják a gyűlölködést, és azokon is, akik cinkosan félrenézve ezt eltűrik. Mert jelenleg nem jelenthetem ki, hogy császárság van. Sokkal inkább azt kell mondanom – egyik kollégám szóhasználatával élve –, hogy jobbágyság van!
Kiss Előd-Gergely
.jpg)
.jpg)
