borús égbolt
Cannes-ban színházról és moziról
Annak ellenére, hogy az előző részben leírtakkal a lelkemben lezártam a Cannes-ról szóló fejezetet, muszáj még néhány mondatot szentelnem neki. Főként azért, mert a köztudatban ez a város a filmfesztiváljáért vonult be, és elképzelem az olvasó fölháborodását, ha én erről egy fél mondatot sem írok. És azt hiszem, a fölháborodása jogos lenne, még akkor is, ha eleve azt ígértem, hogy nagyon sajátos szempontokat követek. Elmondom tehát, hogy megnéztük az épületet, amely helyt ad ennek a híres eseménynek. A Palais des Festivals et des Congrès (Fesztiválok és Kongresszusok Palotája a szó szerinti fordítás, de magyarul inkább a Fesztiválpalota és Kongresszusi Központ elnevezést szokták használni) épületét először 1947-ben készítették el, majd 1979-ben a korábbi Casino Municipal helyére építették újjá. Ma is ez a hatalmas együttes látható – összesen 44 000 m² kiállítóterülettel és 15 előadóteremmel –, mely első pillantásra nem árulja el igazi méreteit. Elölről sokkal szerényebbnek és az elvártnál szürkébbnek, jelentéktelenebbnek tűnik. Legalábbis ez volt az én benyomásom.
Akkoriban – 2010-ről beszélünk – már kissé elhasználtnak is látszott. És hogy nemcsak én érzékeltem ilyennek, bizonyítja az is, hogy épp akkoriban tervezték a felújítását. Évente több mint 50 nemzetközi szakmai eseményt rendeznek itt, amivel Cannes Franciaország második legfontosabb üzleti turisztikai céljának számít. Előtte a „csillagok útja”, ahol agyagba nyomva őrzik a filmsztárok kéznyomait. Elég sok van belőlük, közülük Sharon Stone, Robert de Niro vagy Gérard Dépardieu neve maradt meg nekem, mert őket még én is ismerem. Itt ugyanis most kénytelen vagyok bevallani újra – hisz ezt rendszeresen megteszem –, hogy nincs igazi filmműveltségem. Ez a hetedik művészetnek nevezett műfaj nem áll hozzám közel. Számomra a művészet valami élőbb, kézzelfoghatóbb, körüljárhatóbb. Színházimádó lévén nekem az az élmény, amit előttem élőben művel a színész azzal a szöveggel és abban a közegben, amely ott és akkor egy más világot jelenít meg és alkot meg nekem, velem együtt. Egyszeri és megismételhetetlen, akárhányszor játsszák a darabot. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nagy filmélményeim. Vannak, hogyne volnának. Sőt, moziba járni sokkal korábban kezdtem, mint mondjuk színházba, lévén ez nagyszüleim kedvenc szórakozása. És mivel ők, de a szüleim is úgy gondolták, hogy az akkoriban divatos és látványos, gyakran többé-kevésbé regényesített történelmi filmek nem árthatnak, bátran magukkal vittek, néha hetente kétszer is ezekre a kiruccanásaikra. Hetente kétszer, mert akkoriban mifelénk 3, illetve 4 napig vetítettek egy-egy filmet. Hogy mi szerint döntötték el, melyik van műsoron háromig és melyik négyig – azt ma már nem tudnám megmondani, és valószínűnek tartom, hogy akkor sem volt ez letisztázott dolog. Talán aszerint, melyik mennyire volt híres, mennyi volt a közönség? Mert arra is emlékszem, hogy voltak filmek, amelyek közkívántara egész héten „mentek”. Azt hiszem, nem volt túl nagy választék abban az időben. Amire pontosan emlékszem, azok a Dumas-regények, illetve azokhoz hasonló témák megfilmesítései voltak, igen gyakran Jean Marais főszereplésével, aki első férfiideálommá is vált. Elnézegetve most a képeit, semmi kivetnivalót sem találok gyermeki ízlésemen. Sőt, jogosnak érzem azt a felháborodást, amit az a suttogva terjedő hír váltott ki belőlem, hogy mindaz, amit a filmeken művel – ő volt mindig a hősszerelmes –, valójában csak megjátszás, mert ő homoszexuális. Mélységes rosszallásom ismétlődött jóval később Richard Chamberlain esetében is. A félreértések elkerülése végett pontosítok: felháborodásom az egész női nem nevében történt, mert a nemünk ellen elkövetett merényletnek éreztem azt, hogy ezek a rendkívül jóképű pasasok nem minket, hanem a saját neműeket szeretik. Miközben nekem olyan nagyon tetszettek! No de került remek női szereplő is: Sara Montiel, akinek nemcsak rendkívüli szépsége és csinossága, de csodálatos hangja is elbűvölt. És különös módon míg az a világ, amit kosztümös filmek, majd a romantikusak jelenítettek meg, szép lassan teljesen eltávolodott tőlem és nem csaptak át irodalmi érdeklődésbe, épp ellenkezőleg, addig a zenés filmek hangulata egy életre mellém szegődtette a spanyol muzsikát és vele együtt azt a műveltséget is. Nem úgy, mint a franciát vagy az olaszt, inkább mint az európai egzotikumot, mint olyan lélekkavaró, borzongató, fülledt szépséget. És ha már így elkalandoztam, hadd emlékezzem meg az akkor látott, ma sem tudom, hogyan, miért beengedett, később, sőt sokkal később újra más szemmel is megnézett magyar filmekről: A tizedes meg a többiek és Valahol Európában nekem ma is, most is igazi szórakozást meg elmélkedést jelentő alkotásokról. Persze, ma már mást mondanak nekem, többet is, kevesebbet is. Látom hibáikat, a néha döcögősnek, művinek vagy vonalasnak tűnő jeleneteket, a sokszor túljátszott vagy természetellenes színészi kifejezéseket, de az erényeiket is, amiket már sokkal nehezebb felsorolni, hisz messze meghaladják ez írás lehetőségeit. Tény, hogy ha még hozzáadom a Szerelem című filmet, meg néhány Jókai-regény megfilmesítését, elmondhatom, hogy gyerekként sikerült néhány filmmel megismerni mindazokat a magyar filmeseket, akik hosszú évtizedekig meghatározták a magyar színpadot és filmgyártást, amely utóbbi olyan minőséget valósított meg, amelyet később sokáig nemcsak túlszárnyalni, de megőrizni sem tudtak. Igaz, mostanában újra született néhány kitűnő magyar alkotás. És közben is volt, például A napfény íze, mely igaz, hogy remek nemzetközi szereposztással működött, Maurice Jarre felejthetetlen zenéjével, de mégiscsak Szabó István rendezte és a témája is a miénk. És ha Cannes kapcsán végül filmeket idézek, akkor A bárányok hallgatnak ugrik be a remek játékért és azért a különös érdeméért – ha érdem? –, hogy képes volt esztétikailag csodálatossá emelni az iszonytatót, meg az Elemi ösztön, elsősorban szintén a kitűnő alakításokért, meg amit képes sugallni rejtett indíttatásainkról, és a kevésbé híres, de talán a legkedvesebb A hullámok hercege, Barbra Streisand és Nick Nolte kettősével, titkokkal, igazságokkal, szerelemmel és megoldásokkal, néha feloldásokkal és csak néha találkozó, összeegyeztethetetlen világokkal.
Mindegyikre, mint különben minden igaz művészetre érvényes Jean Cocteau cannesi filmes mottója: „A fesztivál egy politikamentes senkiföldje, egy mikrokozmosz, amivé abban az esetben válhatna a világ, ha az emberek közvetlen kapcsolatokra és egy közös nyelv használatára lennének képesek.”
Albert Ildikó
Akkoriban – 2010-ről beszélünk – már kissé elhasználtnak is látszott. És hogy nemcsak én érzékeltem ilyennek, bizonyítja az is, hogy épp akkoriban tervezték a felújítását. Évente több mint 50 nemzetközi szakmai eseményt rendeznek itt, amivel Cannes Franciaország második legfontosabb üzleti turisztikai céljának számít. Előtte a „csillagok útja”, ahol agyagba nyomva őrzik a filmsztárok kéznyomait. Elég sok van belőlük, közülük Sharon Stone, Robert de Niro vagy Gérard Dépardieu neve maradt meg nekem, mert őket még én is ismerem. Itt ugyanis most kénytelen vagyok bevallani újra – hisz ezt rendszeresen megteszem –, hogy nincs igazi filmműveltségem. Ez a hetedik művészetnek nevezett műfaj nem áll hozzám közel. Számomra a művészet valami élőbb, kézzelfoghatóbb, körüljárhatóbb. Színházimádó lévén nekem az az élmény, amit előttem élőben művel a színész azzal a szöveggel és abban a közegben, amely ott és akkor egy más világot jelenít meg és alkot meg nekem, velem együtt. Egyszeri és megismételhetetlen, akárhányszor játsszák a darabot. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nagy filmélményeim. Vannak, hogyne volnának. Sőt, moziba járni sokkal korábban kezdtem, mint mondjuk színházba, lévén ez nagyszüleim kedvenc szórakozása. És mivel ők, de a szüleim is úgy gondolták, hogy az akkoriban divatos és látványos, gyakran többé-kevésbé regényesített történelmi filmek nem árthatnak, bátran magukkal vittek, néha hetente kétszer is ezekre a kiruccanásaikra. Hetente kétszer, mert akkoriban mifelénk 3, illetve 4 napig vetítettek egy-egy filmet. Hogy mi szerint döntötték el, melyik van műsoron háromig és melyik négyig – azt ma már nem tudnám megmondani, és valószínűnek tartom, hogy akkor sem volt ez letisztázott dolog. Talán aszerint, melyik mennyire volt híres, mennyi volt a közönség? Mert arra is emlékszem, hogy voltak filmek, amelyek közkívántara egész héten „mentek”. Azt hiszem, nem volt túl nagy választék abban az időben. Amire pontosan emlékszem, azok a Dumas-regények, illetve azokhoz hasonló témák megfilmesítései voltak, igen gyakran Jean Marais főszereplésével, aki első férfiideálommá is vált. Elnézegetve most a képeit, semmi kivetnivalót sem találok gyermeki ízlésemen. Sőt, jogosnak érzem azt a felháborodást, amit az a suttogva terjedő hír váltott ki belőlem, hogy mindaz, amit a filmeken művel – ő volt mindig a hősszerelmes –, valójában csak megjátszás, mert ő homoszexuális. Mélységes rosszallásom ismétlődött jóval később Richard Chamberlain esetében is. A félreértések elkerülése végett pontosítok: felháborodásom az egész női nem nevében történt, mert a nemünk ellen elkövetett merényletnek éreztem azt, hogy ezek a rendkívül jóképű pasasok nem minket, hanem a saját neműeket szeretik. Miközben nekem olyan nagyon tetszettek! No de került remek női szereplő is: Sara Montiel, akinek nemcsak rendkívüli szépsége és csinossága, de csodálatos hangja is elbűvölt. És különös módon míg az a világ, amit kosztümös filmek, majd a romantikusak jelenítettek meg, szép lassan teljesen eltávolodott tőlem és nem csaptak át irodalmi érdeklődésbe, épp ellenkezőleg, addig a zenés filmek hangulata egy életre mellém szegődtette a spanyol muzsikát és vele együtt azt a műveltséget is. Nem úgy, mint a franciát vagy az olaszt, inkább mint az európai egzotikumot, mint olyan lélekkavaró, borzongató, fülledt szépséget. És ha már így elkalandoztam, hadd emlékezzem meg az akkor látott, ma sem tudom, hogyan, miért beengedett, később, sőt sokkal később újra más szemmel is megnézett magyar filmekről: A tizedes meg a többiek és Valahol Európában nekem ma is, most is igazi szórakozást meg elmélkedést jelentő alkotásokról. Persze, ma már mást mondanak nekem, többet is, kevesebbet is. Látom hibáikat, a néha döcögősnek, művinek vagy vonalasnak tűnő jeleneteket, a sokszor túljátszott vagy természetellenes színészi kifejezéseket, de az erényeiket is, amiket már sokkal nehezebb felsorolni, hisz messze meghaladják ez írás lehetőségeit. Tény, hogy ha még hozzáadom a Szerelem című filmet, meg néhány Jókai-regény megfilmesítését, elmondhatom, hogy gyerekként sikerült néhány filmmel megismerni mindazokat a magyar filmeseket, akik hosszú évtizedekig meghatározták a magyar színpadot és filmgyártást, amely utóbbi olyan minőséget valósított meg, amelyet később sokáig nemcsak túlszárnyalni, de megőrizni sem tudtak. Igaz, mostanában újra született néhány kitűnő magyar alkotás. És közben is volt, például A napfény íze, mely igaz, hogy remek nemzetközi szereposztással működött, Maurice Jarre felejthetetlen zenéjével, de mégiscsak Szabó István rendezte és a témája is a miénk. És ha Cannes kapcsán végül filmeket idézek, akkor A bárányok hallgatnak ugrik be a remek játékért és azért a különös érdeméért – ha érdem? –, hogy képes volt esztétikailag csodálatossá emelni az iszonytatót, meg az Elemi ösztön, elsősorban szintén a kitűnő alakításokért, meg amit képes sugallni rejtett indíttatásainkról, és a kevésbé híres, de talán a legkedvesebb A hullámok hercege, Barbra Streisand és Nick Nolte kettősével, titkokkal, igazságokkal, szerelemmel és megoldásokkal, néha feloldásokkal és csak néha találkozó, összeegyeztethetetlen világokkal.
Mindegyikre, mint különben minden igaz művészetre érvényes Jean Cocteau cannesi filmes mottója: „A fesztivál egy politikamentes senkiföldje, egy mikrokozmosz, amivé abban az esetben válhatna a világ, ha az emberek közvetlen kapcsolatokra és egy közös nyelv használatára lennének képesek.”
Albert Ildikó
