Bükkfalva. Elhagyott ház Tulajdonképpen nem is falu. Csak egy-két utca. Inkább egy. Így tartják számon az önkormányzatnál. Viszont a tény, hogy a „bükk” előtaghoz hagyományosan odatoldják a „fala” megnevezést, azt jelzi, hogy mégiscsak volt, illetve ma is van némi település jellege. És külön áll. Elkülönülten fekszik Szentmártontól délkeleti irányban. Bágy pedig magaslati fekvése miatt különös ebben a községben. Azt mondják, hogy ott másfajta, „hegyi” emberek laknak. Színtiszta református közösség. Ez alkalommal ezt a két települést járjuk végig, keresve az építészeti értékeket, de ugyanakkor bepillantunk a hétköznapokba is. Homoródszentmárton irá­nyá­ból haladva Recse­nyéd felé, még jóformán ki sem hajtunk a községközpont főutcájáról, ahogy a helységtáblát elhagyjuk, egymással szemközt ott a két bekötőút. Jobbra Bágy, balra Bükkfalva. Román Viktor emlékezete és Múlt Idők Háza Mi először balra térünk. Nemsokára feltűnik az évek óta kihasználatlan malom emeletes épülete. A kollektív időben, ahogy a helyiek emlegetik a létezett szocializmus korát, s még utána is egy ideig az egész környék ide járt őrletni. Mostanában a gazdálkodási kedv átalakulása és a vadak miatt nem termelnek gabonát. Különben is minek? Mindent lehet kapni a gazda- és terményboltokban. Meg hozzák a regátiak is. Viszonylag olcsó a szemes gabona és a liszt… Aztán visszakerült a malom a tulajdonosokhoz. Nem használják semmire. Talán eladnák. Volt egy olyan gondolata a homoródszentmártoni művésztelep szerevezőjének, dr. Sata Attilának, hogy bérli, esetleg megvásárolja a tábor és annak gyűjteménye céljaira, de aztán ez is abbamaradt. Egy kő- és téglalábas kapu romja, házfalrészlet tűnik fel. Valamikor itt egy komoly életszer lehetett. És máris a Román Viktor Emlékpark bejáratánál járunk. Részben a helyi vezetés, részben dr. Ferenczy Ferenc nyugalmazott megyei főállatorvos, Székelyudvarhely korábbi polgármestere, illetve Román Elemér, a művész bátyja kitartásának köszönhető, hogy ez az emlékhely 2008-ban létrejött, hogy alakul a kultusza idehaza, hiszen a nemzetközi hírű és rangú szobrásznak – bár Homoródszentmártonban születetett – nincs itt emlékháza, köztéri szobra. A községi iskola és könyvtár viseli a nevét. A több mint tíz éve álló szabadtéri kiállítás az életmű legfontosabb darabjainak szilikon-másolatait tartalmazza. Román Viktor (1937–1995) Marosvásárhelyen és Bukarestben végzett képzőművészeti tanulmányokat. Már nagyon fiatalon kedvelt és sokat foglalkoztatott alkotóvá vált Romániában, hamar bekerült az európai szobrászat élvonalába is. Bár a vasfüggöny mögött élt, számos tanulmányútra, konferenciára engedték eljutni. Úgy döntött 1968-ban, hogy véglegesen Franciaországban telepedik le. Haláláig ott élt és dolgozott. Nemzetközi szinten Victor Roman néven ismerik. A romániai művészettörténet is így szereti nyilvántartani, mint oly sok nagyságot Johnny Weismüllertől, Herta Müllertől Iolanda Balasig, meg Ladislau Boloniig. Jó esetben magyar származású román művész. Román Viktor azonban soha nem tagadta meg székely származását, a szülőföld, a hun-magyar és az ősmagyar legendakör motívumai ihlették néhány fontos alkotását. Kányádi Sándor neki ajánlotta Függőleges lovak című híres versét (1967). Hadd idézzünk a zseniális költő – a földi! – metaforikus megközelítéséből pár sort: „…Ó a függőleges lovak fájdalmánál / nagyobb csak a tíz ujjbegyben / feszülő lehet mely tárgyilagosan / s hangtalan szoborrá gyúrja / a rettenetet”… A művész maga így vallott eszméléséről, zsenge gyermekkora első éveiről: „Ha visszaemlékezem szülőfalumra, Homoródszentmártonra, létem ott töltött első szakaszára, ott minden az évszakok ütemét követte. A szokások, a viselkedések teljes összhangban voltak a négy évszakkal, valamint a falu két templomával. A templomok két tornya nekünk egy bizonyos nyugalmat jelentett, egy bizonyos emelkedettséget, egy bizonyos feladatot, valamilyen fajta létezést a természettel és Istennel szemben. Talán innen ered az, hogy akarva, nem akarva, megmaradt bennem az egyensúly szükségessége a körülöttem lévő világgal, a társadalommal – ami nem olyan könnyű –, de főleg magammal szemben. Azt hiszem, mindig próbáltam elérni ezt az egyensúlyt, ezt a lelki derűt, mely oly szükséges a létünkhöz.” Nem véletlen, hogy a regáti útikönyvek felhívják az ide utazó honfitársak figyelmét a szobrász emlékparkjára, hiszen Victor Romannak ma is áll köztéri alkotása Bukarestben, a Floreasca parkban, elég frekventált helyen – a Korcsolyázó lány –, de egyéb is szerepel bizonyos bedekkerekben a hely kapcsán. Arról azonban majd valamivel alább írunk. Mekkora öröm lehet tájházat, s falut alapítani! László Árpád univerzális kántor – római katolikus, református, unitárius és baptista szertartásokon képes emelkedetté tenni a hangulatot –, pillanatnyilag a Belvárosi Unitárius Egyházközség énekvezére Székelyudvarhelyen. És mindemellett tájháztulajdonos. Megörökölte nagyszülei ingatlanát, a Szász-féle bennvalót, amelyet sértetlenül őriz. Karbantartotta, és most is folyton javítgatja. Egyrészt a saját maga örömére, majd Múlt Idők Háza néven 2014 nyarától a szélesebb körből származó érdeklődők számára is megnyitotta. Nyilvánvaló, hogy mindez nem lenne megvalósítható élettársa, Ildikó nélkül, aki hasonló érdeklődésű, sőt megszállottja, őrzője, készítője a különböző textíliáknak. A Nyíres Napokra bugyitörténeti kiállítást hozott létre! Ez is unikum a székely ugaron… Árpád a bennvalóhoz tartozó felszerelések mellé rengeteg tárgyat, eszközt, gépet gyűjtött még, azoknak színt épített, illetve a saját „modern” lakóháza hátán őrzi és állítja ki. Jószerével ez a gyűjtemény az egyetlen látogatható skanzenféleség Szentmárton környékén. És ráadásul a tizenharmadik, a „csak utcaszerű” faluban található! A község vezetése szívesen hozza ide olykor a testvértelepülések küldöttségeit. A művésztelepek alkotói is szoktak közös bográcsozásokat és baráti estéket szervezni a házigazdával közösen, akit ilyen alkalmakkor „közönséges” zenészként hasznosítanak, hiszen a kántor több „polgári jellegű” hangszeren is kiválóan játszik. Egy ideje alkotóház is tartozik a tájházhoz. Ezt élettársával közösen vásárolták a Balázs családtól. Ő maga tette rendbe. Ez már olyan, hogy fürdőszobával, magasabb kényelmi fokozattal rendelkezvén, turistáknak és alkotni vágyóknak egyaránt kiadható az év bármely szakaszában. Ennek udvarát is jó szorgalommal, kiváló ízléssel rendezgeti. Szabadidejében pedig folytatja az utca felől a kőkerítés rekonstrukcióját, amely egy romos házig vezet. – Szép kőház – mondja a kántor úr –, nagyon szép szobák vannak benne, gyönyörű gerendák és vastag kőfalai. A tulajdonosokban nincs túl nagy érdeklődés az ingatlan iránt, talán el is adnák. Nem tudom, hogy mi lesz vele. Kár lenne érte, ha összeomlana. Meglátjuk. Egyébként ugyancsak én vagyok a szoborpark gondnoka és karbantartója, a Brassóban lakó felső szomszédom is rám bízza a házat és az udvart, hogy kaszáljam le a füvet, vigyázzak rá. Az közel van. Ott meg kutyát tartok, egy ügyes kiskutyát, hogy jelezzen, de annyira barátságos, hogy mindig velem akar lenni, megkötni pedig sajnálom. Ez a kőfal már a másik utcában van. Felfelé haladva legalább harminc méter hosszúságú. Az az érzésünk, mintha egy klasszikus orosz festményben járnánk. Őszelő van. Mindenfelé gyümölcsfák. Akácfák hullatják a lombjukat. És a nyírfák. Innen az orosz dezsavű! Repin? Siskin? Levitan?... És nem véletlen. Ezt más is látja. Július 19-én Bükkfalvi Nyíres Napot szerveztek az alkotóház udvarán. Volt itt kórus Udvarhelyről. Volt esperes-pap. Volt parlamenti képviselő. Volt polgármester. Volt polgári tömeg. Falut imitáltak. Nem véletlen, hiszen akár egy ember is képes úgy mozgatni a szálakat, hogy Bükkfalva élő település jellegét bizonyítgassa. Nem kellenek ehhez magas értelmiségi allűrök, csak némi affinitás, és képesség arra, hogy olyanformán dolgozzunk és viselkedjünk, mint szoktak anno eleink.

Simó Márton

Orosz kép