Romániában jóval a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc kitörése előtt kísérlet történt a többpártrendszer bevezetésére. 1954-ben Keresztény Szolidaritás Pártja néven kidolgozták egy új, addig ismeretlen párt alapszabályzatát. A párt létrehozására, a mozgalom megszervezésére az 1956. október 23-án kezdődött magyar forradalom kiváló lehetőséget kínált. A mozgalom vezéregyénisége Szoboszlay Aladár római katolikus lelkész volt. Szellemi atyja: Ferencz Béla Ervin Ferenc-rendi szerzetesi. A beszélgetés harmadik része.

– Honnan vették a „fegyveres felkelés” vádját? Mi volt ennek az alapja?

– Állítólag azért fogták mindezt ránk – ezt is a tárgyaláson tudtam meg! –, mert Szoboszlaynak volt egy rozsdás pisztolya, amelyet 1956. november 2-án beledobott az Oltba. Azonkívül a csíksomlyói Tamás Imre kertjében találtak egy 1848-as ágyúgolyót, amiről – hogyan került oda egyáltalán – ő természetesen semmit sem tudott. Ennek ellenére emiatt főbe lőtték! Ennyi volt az egész „fegyvertárunk”. Hogy aztán kombinálták és beépítették a bukaresti „fegyveres felkelés” lehetőségét, az más dolog. Nem tudok arról, hogy bárkinél is lett volna bármilyen fegyver. Botokkal menjünk mi Bukarestbe, és foglaljuk el a rádiót, és foglaljuk el a miniszterelnöki palotát? Ilyen hülyeségeket, ilyen marhaságokat hogyan lehetett feltételezni?! És vannak, akik ma is elhiszik, hogy ez így volt. 
Milyen naivak és milyen hülyék voltunk 1956 októberében vagy novemberében! – mondják ma is. Magyarországon is – nálunk sokkal előkelőbbek és nagyobb képzettségűek – ugyancsak naivak voltak: hittek, reméltek és lelkesedtek. Akik akkor nem lelkesedtek, azok hazugok! 
Mellékesen, megkérdeztem azokban a napokban egy román görögkatolikus orvost. Jó barátom volt. „Doktor úr! Hát, ti mit csináltok, mozdultok-e?” Erre a következőt felelte – evett közben! „– Mi tartjuk a köpönyeget!” 
Hát, kicsit jellemző, hogy milyen – finoman vegyes – volt a hangulat. Kolozsváron a román egyetemisták ott voltak a magyar egyetemisták mellett? Nem voltak! Várták, hogy mi lesz, mi fog történni. 
Hogy ha közbe nem lép Hruscsov, az orosz „medve”, akkor talán egész Kelet-Közép-Európa sorsa másképpen alakult volna. Ez az igazság. Akkor a mi pártunk, a szolidaritás pártja valóban összekötő kapocs lehetett volna Magyarország és Románia között. Ebben reménykedtünk.

– A mozgalomban a magyarok mellett valóban részt vettek a románok is. A szervezkedésnek tagja volt Drăgăniţa Constantin, a Turnu Măgurele-i (valójában a caracali harckocsizó ezred parancsnoka volt, Turnu Măgurelen született! – T. Z.) tankezred parancsnoka is. Mi volt az ő tulajdonképpeni szerepe? 

– Az alezredest én a rabszállító kocsiban ismertem meg. Úgy tudtam, hogy ő egy nagy katonai egység, hadtest vezérkari főnöke, vagy tábornok, aki Bukarestben a „forradalmat” irányítani fogja. Nem Turnu Măgurelen, hanem Bukarestben. Bizonyos célzások voltak erre vonatkozóan, hogy ő mint tábornok fogja az egészet vezetni, és mi megyünk utána. De arról nem volt szó, hogy mi, székely legények fogjuk a forradalmat kirobbantani. Pedig egyes vádlottakkal ezt akarták elmondatni.

– Mégis: Drăgăniţa Constantin alezredesnek mi volt a szerepe?

– Constantin, Mogyorós Sándor, az akkori Központi Bizottsági tagnak a sógora volt. Vagyis a húgát, Mogyorós Máriát vette feleségül. Végig tagadott; egyáltalán az egészről nem tudott semmit. A felesége is csak őt védte. Úgyhogy ő volt a „főszereplő”, akire épült volna az egész lázadás vagy forradalom. És ő nem tudott az egészről semmit!
Igaz, hogy később a rabszállító kocsiban azt mondta nekem: „Ej, milyen kár, hogy nem lövettem szét Bukarestet! Tankezredes létemre megtehettem volna.”

– Tehát itt ellentmondás van! Nevezetesen az, hogy létezett egy szervezkedés, elkészült az alapszabályzat is, volt néhány, csupán a beszélgetések szintjén elképzelt „megmozdulás”, tervezték, hogy Bukarestben elfoglalják a kormány épületét, a rádióstúdiót. Valójában azonban nem történt semmi!

– Az egész nagyon ködös. Egy egész sor kérdést kellene tisztázni. De ezt csak a dokumentumok alapján lehetne történelmileg is alátámasztani. Én nem tudok, őszintén mondom, magam sem tudok világos képet alkotni. Többen kérdezték: hogyan is volt valójában, ám én erre vonatkozóan semmilyen biztosat nem tudok mondani.
Többször próbálkoztam a dossziémat megnézni. Piteşti-en is elutasítottak, Bukarestben is elutasítottak. Tegnap olvasom az újságban, hogy a Parlament tárgyalja a „szekusdossziék” kérdését. Azon jajgatnak a képviselők, hogy ebből nagy tragédia származhat. Lehet, hogy nekik – igen. Vaj van a fejükön, úgy látszik, és azért nem akarják a tisztán látást. Kérem szépen, nekünk jogunk van ahhoz, hogy a becsületünket megvédjük! Nekünk jogunk van ahhoz, hogy tudjuk, mi az igazság. „Az igazság megszabadít minket” – mondták a rómaiak. Egyszer már szeretnénk világosan látni. Akik vétkeztek ellenünk azokat, vagyis a gyilkosok arcát látni szeretnénk. Azt szeretnénk, hogyha megtérnének. Én pap vagyok, nem akarom őket felakasztani. Nem! De legalább ismerjék el, hogy vétkeztek. Kérem, a zsidók, ötven esztendő után is keresik a gyilkosokat, és ha a világ végére, Brazíliába, Argentínába menekültek, onnan is előkerítik, és elítélik őket. Mi még mindig nem tudjuk, kik a gyilkosok. Akikről tudjuk, hogy gyilkosok, azok milliós nagyságrendű nyugdíjban részesülnek! 
A legkegyetlenebb veréssel, kínzással csikarták ki az emberekből az úgynevezett „deklarációkat”, vallomásokat. Van-e igazságtartalmuk a Szekuritátén lapuló nyilatkozatoknak? Mindezt tudnia kell a világnak! Mi, akik a börtönben voltunk, hallottuk és tudjuk. Sokat szenvedtünk az úgynevezett „átneveléstől”! 
Amikor felavattuk a szamosújvári áldozatok keresztjét, katolikus részről én voltam a meghívott. Szörnyűségek szörnyűsége, amik a börtönben történtek. A gyermekek apjukat, anyjukat, rokonukat adták föl, árulták el, de még mindig nem tudjuk, hogy mi volt ennek a valóságos háttere, hogy milyen kínzások után írták meg a szorongatottak a feljelentést. Egy időben engem is gyötört a kétség: vajon nem öltem meg anyámat?

– A Szekuritátén hogyan vallatták?

– Nagyon „intelligensen”. Pszichológiai módszerekkel. Egyetlenegyszer próbáltak megverni, de azt mondtam: először meghal valaki, és csak utána én. Úgyhogy többet nem próbálkoztak velem, mert tudták, hogy fizikai fenyítéssel nem érnek el semmilyen eredményt. Érdekes, a cigarettázást akkor hagytam abba. 
Amikor vége volt a tárgyalásnak, engem ott fogtak a Szekuritátén. Akkor volt a legszörnyűbb. Félig megbolondultam, a hajam kihullott. A judíciumom azonban megmaradt, szerencsére. 
Pszichológiai módszerek tekintetében tökéletes kiképzést kaptak. Csak általános tudásuk, ismeretanyaguk nem volt. Félig-meddig írástudatlanok voltak. A mi csoportunkból, egy kivételével, mindenkinek magasabb volt a végzettsége, mint a vallató tiszteké!

– Hogyan zajlott le a tárgyalás?

– 1958. május 10-e és 18-a között az egyik, színházra emlékeztető munkásklubban. Én már nem is tudom, hogy mi volt a hivatalos neve?

– Május 1. munkásklub!

– A vádlottak elsőfokú rokonai részt vehettek a tárgyaláson, mások nem! Ott voltak viszont az odavezényelt munkások, pártaktivisták, a meghívott riporterek. Az ügyvédem engem azzal „védett”, hogy egyetlen mentségem: kulák volt az apám, és a Ferenc-rend félrenevelt engem.

– Ilyen volt a védőügyvéd?

– Ahogy mondani szokás: ő még a jobbak egyike volt. Hadd ismételjem meg: én még nem láttam a dossziémat. Nem engedték meg, hogy betekintsek az iratokba. Egyáltalán, én nem védekezhettem, és nem is védtek. Csak vádoltak.

(Folytatjuk)
Tófalvi Zoltán

iA beszélgetés időpontja 1997. október 16., helyszíne a gyergyószárhegyi Ferenc-rendi kolostor