erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Borvíz
Nem tudom, más hogy van vele, de nekem nem oltja a szomjam a csapvíz. Mióta az eszemet tudom, borvizet ittunk, ittam. Gyermekkoromban, Maroshévízen Borszékról hoztuk vagy hozattuk a vizet két húszliteres demizsonban, s külön rituáléja volt a víz palackozásának: édesapám padlóra helyezett vájlingba tette a palackokat, s gumicsővel húzta le a frissítő nedűt a magasabbra – többnyire egy székre – rakott demizsonból. A vájlingra azért volt szükség, hogy egy csepp víz se menjen kárba. Akkoriban még csak üvegből készült literes palackok voltak, a dugó pedig újból és újból felhasznált parafadugó volt, netán bordázott műanyag dugó, s egy kicsi fakalapáccsal mért apró ütéssel került a helyére, jól lezárva az üveget. Így a víz hosszú ideig friss maradt. De hordtuk egy időben a vizet az Urmánczy-fürdő szomszédságában lévő, a hajdani zsidó fürdő melletti meleg vizes forrásból, onnan, ahol főként télen az asszonyok a mosott ruhát tisztálták, mert nem fagyott rá a kezük úgy, mintha a Marosban végezték volna ezt a műveletet. S mikor nem került borvízforrásból merített víz, az üzletben vásároltuk a palackozott vizet.
Később Csíkban is rituáléja lett a borvízre járásnak. Ekkor már ránk köszöntött a műanyag palackos – flakonos – világ, összegyűjtöttünk belőle két-három tágas bevásárlószatyorra valót, netán egy-két borvizesrácsra valót, be az egészet az autó csomagtartójába, s irány az éppen kedvelt borvízkút: sorra vettük a zsügödfürdői, a csíkszentkirályi, a csatószegi, a tusnádi, netán a homoródfürdői, korondi, máskor pedig a málnásfürdői vagy kovásznai kutakat. Gyermekeink, míg aprók voltak, ragaszkodtak ahhoz, hogy „dugajozzák” a palackokat, azaz ők vegyék le az üres flakonról a dugót, illetve ők dugják be a már megtelt műanyag palackokat. Ténykedésük időtartama fordított arányban állt a kinti hőmérséklettel, utána hosszas kézmelengetési procedúra következett a hol hideget, hol meleget fújó szülői száj segítségével.
Távoli kirándulásaink alkalmával már adódott gondunk abból, hogy nem csitította szomjunkat a csapvíz, ugyanis volt rá eset, hogy akár minőségi bort is vásárolhattunk volna egy kis palack ásványvíz árából. De hát a megszokás nagy úr, s a szomjúságot nehezen tűri az ember, nehezebben, mint az éhséget.
Minap Csatószegen jártam, most éppen ez a forrás van nálunk a topon, a zsögödfürdőit váltottuk fel, mondván, ne csak egyfajta ásványi sóval terheljük a vesénket, hanem tegyük ki változatos megerőltetésnek. Meglepve tapasztaltam, hogy rendbe tették a betonvállút – vagy küpüt, vagy nevezzük bárminek. Elégtétellel nyugtáztam, hogy nemcsak a lefödés, a parkolóhely, a födött lefolyóárkok vannak rendben, hanem a víz ásványi összetételének meg az évszakok viszontagságainak, a sorozatos fagyás-olvadásnak kitett, és ezáltal rövid idő alatt alaposan megviselt betont is rendbe tették. Már csak a kútra vízért járó emberek mindenike magáénak kellene érezze azt a helyet, ahonnan szomját oltja, s ne dobálja a palackról leázott címkét a küpübe, az elkoszolódott vagy dugó nélkül maradt palackokat pedig ne hagyják szerteszét mindenhol!
A szomszédban, Csíkszentsimonban is rendbe tették a borvízkutat. Legközelebb azt is felkeresem, hogy újabb forrást ismerjünk meg. Mert mint már említettem, nekem nem oltja a szomjam a csapvíz.
Sarány István
.jpg)
 cm.jpg)
