borús égbolt
Borravaló
A nyári szabadság alatt több ízben is megfordultunk kávézókban, éttermekben, s kevés kivétellel, mindenhol adtunk borravalót a pincérnek. Volt helyiség, ahol úgy értékeltük, többet érdemel a kedvesség a számlán feltüntetett végösszeg tíz százalékánál, de volt, hogy úgy döntöttünk, egy vassal sem adunk többet a morcos és ólomlábon közlekedő pincérnek. A borravalók kapcsán került elő egy, még az ántivilágból való sztori, amit egy ismerősünk mesélt. A 80-as években történt, amikor az illető zöldfülű vidékiként és vékonypénzű egyetemistaként a román fővárosban elkezdett hódolni a kocsmázás örömeinek. Feltűnt neki, hogy a számlára az echte bukaresti pincér mindig odafirkantotta: d. m. A rövidítés mellé pedig odarittyentett egy nem túl tetemes, de mindig változó összeget. Furcsállta a nagyvárosi forgatagba éppen csak belecsöppent ifjonc az addig soha nem látott, számára értelmezhetetlen rövidítést, de nem reklamált, főként azért, mert eléggé gyatrán beszélte Eminescu anyanyelvét. Egyébként is szentül meg volt győződve arról, hogy a bukaresti kocsmákban ez a házirend, s jobb, ha nem forszírozza a „démé” titkát. Hallgatott és fizetett, mint ama katonatiszt. Amikor már törzsvendégnek számított a fővárosi lokálban és a pincér is „előre köszönt néki”, egy görbe este végén összeszedte bátorságát, legékesebb román tudását és megkérte a számlát épp fénysebességgel töltögető pincért: ha nem titok, árulja el, hogy mi a csudát jelent az enigmatikus d. m.? A laza balkáni kocsmában edzett szakember egyáltalán nem vette sértésnek a kíváncsiskodást. „Domnule, dacă merge. Dacă nu, nici o problemă!” Azaz: ha elmegy jó, ha nem, semmi gond!” – válaszolta a legnagyobb természetességgel és egy határozott tollvonással áthúzta a fecnin már beárazott d. m.-et.
Lázár Emese
