Első pillanattól kezdve otthon éreztem magam Dél-Amerikában. Pontosabban első alkalommal Közép-Amerikában, Mexikóban kapott el az otthonosságnak ez a levegője. Igaz, ők saját magukat észak-amerikainak tartják, de a valóság az, hogy még a déli mércével mérve sem tartoznak az ottani legjobbak közé. De ez most mind mellékes, mert másról beszélek. Arról az ismerős hangulatról, amit a félvérek, az indiánok és az alig fehér fehérek – tulajdonképpen kreolok, csak ők nem szeretik, ha így nevezik őket –, hozzám jól illeszkedő, különleges világa jelentett már első belekóstolásra. Nem igazán tudom megmagyarázni, honnan, miért volt ez az otthonosság érzésem, hisz ha belegondolok, azonkívül, hogy szép hazánk mindent fölülíró korrupcióra való hajlamát szokták a dél-amerikaihoz hasonlítani, semmi közös nincs bennünk, akárhonnan is nézem. És mégis, ellentétben Ázsiával, ahol mindvégig idegen maradtam, Amerikában akár az indiánok tüntetését, akár furcsa öltözetüket, vagy sajátos ételeiket kóstoltam, ha szokatlan is volt, mégis valahogy közel éreztem magamhoz. Argentína és benne a főváros szinte olyan volt, mintha ki sem léptem volna Európából, illetve mintha ott egy pezsgőbb, színesebb, kissé arrább költözött és levegősebb, hatalmas, nyolc-tíz sávos utakkal bíró Ibériával találkoztam volna, amit csak a néha fölbukkanó, nehezen meghatározható nyomottság, esetleg lehangoltság lengett körül, mely finoman azt lett volna hivatott jelezni, hogy mégis egy másik kontinensen, egy kevésbé szabad világban ácsorgok. Argentína és Buenos Aires már attól szimpatikus lett volna, ha semmi mást nem tartogat szánomra, mint azt a rengeteg dzsakarandát, mellyel lépten-nyomon találkoztunk. Bevallom, nem emlékszem pontosan, hol és mikor láttam belőle az első példányt, valószínűnek tartom, hogy Peruban, hisz Dél-Amerika az őshazája, de attól a pillanattól a kedvencemmé vált. A csipkeszerű liláskék koronája, mely szinte csak a rengeteg apró virágból áll, mindenhol kiválik a környezetéből és különleges élénk színével felhívja magára a figyelmet. Ha még a nap is átsüt rajta, az egyszerűen meseszép. És legtöbbször alatta is hasonló élénk kék virágszőnyeg borítja a földet. Az argentin főváros meg tele van ezzel a csodanövénnyel, hisz ez az ország, meg Brazília az a hely, ahol eredetileg megtermett. De Buenos Aires ezen túlmenően is roppant színes város, a szó minden értelmében. Mert a szorosan vett város hárommillió lakosa a külvárosokkal együtt tízmillióval, de a legutóbbi becslések szerint, lehet, hogy 15 vagy 16 millióval is több ennél, ebbe a számba pedig mindenféle nemzetiségű és társadalmi helyzetű lakos és emberfajta belefér. Kuriózumként említem, hogy például itt él Izraelen kívül a legnagyobb zsidó közösség: száznyolcvanezren az ország 250 ezer zsidó lakosából. De a különböző negyedei is igen sokféle arculatot és hangulatot mutatnak. A város a La Plata folyó torkolatánál fekszik az Atlanti-óceán partján, és nemcsak az ország, hanem a földrész legnagyobb és legforgalmasabb kikötője. Mi is lesétáltunk a kevés szabadidőnkben és bóklásztunk a Puerto Maderón, a 19. század végén épült kikötőben, mely mára egy időleges hanyatlás után újra fellendült és a város egyik legjobb arcát mutatja. A régi dokkok egy részét felújították és új rendeltetést kaptak, végig a parton helyiek és turisták ülnek a vendéglőkben, kiskocsmákban, esznek és isszák a híres argentin borokat, de a sört is, melynek én is hívéül szegődtem, miután megkóstoltam, mert édeskés, ahogyan én szeretem. Az emberek a parton táncra perdülnek és az arra vágyó is beszállhat, fotózkodhat a tangózó hölgyekkel és urakkal, akik még lépésekre is megtanítják, legalább egy fordulat erejéig, azután meg tartják a kalapjukat. Az új, a szó minden értelmében világos és elegáns negyed egyik érdekessége, hogy minden utcája női nevet visel. A víz szélén nagy, fehér hajó áll, hatalmas árbócokkal, melyekről ellenben leszerelték a vitorlákat, és amely látogatható. Sokan meg is nézik, mert ezen a hajón filmezték az Onedin család történetét, a majdnem száz (egész pontosan 91) részből álló, valamikor a hetvenes-nyolcvanas években nálunk is vetített filmsorozatot, amely abban az időben méltán örvendett nagy népszerűségnek, hisz alig-alig lehetett miből válogatni az átkos napi pár órás, a sokoldalúan fejlett szocializmust, pártunkat és vezetőjét dicsőítő tévéműsorából. Kissé arrább érdekes szárnyas, hosszú, mégis roppant kecses fehér híd ível át a vízen, és vezet a főváros ultramodern negyedébe. Tervezője a spanyol Santiago Calatrava, akinek szemkápráztató modern városnegyedét – mely a Művészetek városa nevet viseli – Valenciában csodálhattam meg néhány évvel ezelőtt, és annyira szép a maga futurisztikus, szürreális, a természetet, üveget és vasbetont ötvöző épületeivel, hogy egy életre a lelkembe íródott. Ez a dél-amerikai híd stílusosan a Puente de la Mujer – Nők hídja – nevet viseli, de sokkal inkább egy kecses és álmodozó nőét, mint azokét a spanyol szépségekét, akik a város savát-borsát jelentik. Mert Buenos Aires a tangó hazája. Bár igaz, ezen a szerepen, az eredet eredetén mai napig vitáznak Montevideóval, mert mindkettő magának revendikálja e szenvedélytől fűtött, sajátos hangulatú, néha agresszív, néha önfeláldozó, perzselő és megkapó dallamú és hangulatú táncot, mely csak errefelé születhetett meg. Valahol az élet perifériáján, ahol a nyomort, az elhagyatottságot, a haza utáni vágyat, az egyedüllétet valamivel föl kellett oldani, meg kellett mutatni, és társat kellett egyben szerezni. A hódító férfi és a behódolni vágyó nő, a társra vágyó, de a szenvedélyét nehezen megfékező, a mindenséget vágyó, a győzni és hódítani akaró hím, és a szenvedélyes, a legszebbet, legjobbat akaró nőstény egymást kerülgető, egymást felmérő, heccelő és hódítgató tánca ez, amely szinte azonnal meghódította a világot. A La Boca mai napig arról híres, hogy itt táncra perdülnek az utcán is az emberek, mint ahogyan az egész negyed valami egészen más, mint amit mi az utcákról, negyedekről tudunk. Errefelé a házak élénk színekben pompáznak, oldalukon hatalmas mintákkal és feliratokkal, erkélyeiken ember nagyságú bábokkal, akik ülnek, bámulnak, pöffeszkednek, pöfékelnek, esetleg hangszeren játszanak, az emberek pedig megállnak, bámulják őket vagy a többieket, akik csak úgy, vagy valami kiskocsmából kiperdülve, vendégcsalogatóként, táncra perdülnek és szenvedélyesen pörögnek, vetik lábukat a magasba, úgy hogy a kontyuk a földig ér. Szenvedélyesen rikító, vonzó világ ez.

Albert Ildikó