Hetek – inkább hónapok! – óta halasztgatom az őszi utam bemutatását, de most már muszáj nekifognom, hisz lassacskán a tavaszira készülök. Elég sokat gondolkoztam azon, vajon mit jelent ez az ódzkodás, pontosabban, elég sokat ízlelgettem az érzéseimet ezzel a dél-amerikai utammal kapcsolatban. Mert nem voltak egyértelműek. Talán minden azzal kezdődött, hogy eredetileg nem erre az útra vágytam. Egy évvel korábban (2018 novemberében) a rosszul diagnosztizált, és ezért súlyos következményekkel járó szembetegségem miatt a Chilét, Argentínát és Brazíliát egyesítő utamat voltam kénytelen lemondani, és a szívem annál maradt. Tavaly mire megvívtam harcomat a félelmeimmel és eldöntöttem, hogy tavasszal újra útra kelek, ez az út már nem volt aktuális, hisz arrafelé olyankor már elkezdődött az esős évszak. Ezért mentem végül Japánba, s ez az utazás megerősített a reményemben, hogy gyógyultnak és újra mindent bírónak minősíthetem a szemem. Ezek után egy év eltolódással szerettem volna végre megtenni a visszamondott utam, de nem volt már hely. Az iroda, amelyhez fordultam, híres arról, hogy már decemberben előfoglalást szervez a következő évre, hozzávetőleges időpontokkal, és ilyenkor a meghirdetett körutazások jelentős hányada be is telik. Ezek után már meg sem lepődtem azon, hogy a vágyott utam nem foglalható. És hiába néztem körül sok más irodánál, sehol sem találtam olyat, ami megfelelt volna. Ezért döntöttem végül – kissé mereven és fájó szívvel – egyik olyan ajánlatuk mellett, amelynek a kínálata nagyjából azonos volt vele, ami Argentínát és Brazíliát illeti, csak hiányzott belőle Chile. Akkor azt hittem, illetve meggyőztem magam, hogy azt higgyem, jó lesz ez így is. Egyrészt, mert Chile nem is olyan fontos a másik kettő mellett, a meglátogatott két ország, illetve inkább főváros és még valami, pedig talán bővebben lesz majd látható így önmagában. És feliratkoztam arra, ami volt, ha ló nincs, a szamár is ló (ez most metafora!) alapon. Kételyeim persze voltak, de nem hallgattam rájuk és nem voltam eléggé körültekintő sem, legalábbis olyan értelemben, hogy a megszokott irodáimon kívül nem kutakodtam más honlapokon is. Ezért tűnt úgy, hogy nincs más lehetőségem. Illetve, ami lett volna, az mind keletre vitt, ahová többé nem akartam menni. Annyira nem, hogy miután hazajöttem Japánból, gondolkodás nélkül visszamondtam a már befizetett másik ázsiai utamat, amelynek során Vietnam, Laosz és Kambodzsa lett volna az úti cél. Úgy éreztem, képtelen vagyok még egyszer visszamenni Keletre, és miután láttam legfontosabb arcait – sajátos hagyományain, hitén, építkezésén kívül Indiában a nyomor hihetetlen mélységeit, Japánban a technika és kényelem csúcsait, Kínában meg a sajátos fejlődési lehetőségeket – nem óhajtok oda többet visszatérni, legalábbis nem egyhamar. Szeretném látni Angkort meg ami még megmaradt Tibet ősi világából – bár elképzelhetőnek tartom, hogy már nagyon kevés található meg belőle – és esetleg Kőrösi Csoma nyomait, különösen, ha egy jó tündér valami varázslat folytán, csak erre a három helyre vinne el, egyetlen alkalommal. Mivel ez egyelőre megvalósíthatatlan, beláthatatlan ideig elhalasztottam az odautazást. Mivel mehetnékem volt ősszel is, mert úgy látszik, tényleg létezik valamiféle genetikai mutáció, mely utazásra sarkallja az emberiség 20 százalékát, köztük engem is, lehetőleg nyugatra és egzotikumba, végül ennyi jelentéktelen és jelentős, kiszámítható és kiszámíthatatlan apróság és kevésbé apróság következtében tavaly november 15-én du. 5 óra 5 perckor, amszterdami átszállással, elrepültem Buenos Airesbe. Leendő szobatársammal már egy ideje messengeren tartottuk a kapcsolatot, tehát könnyedén felismertük egymást, és már tudtuk, hogy talál a szó, jól fogjuk érezni magunkat egymás társaságában. Ez beigazolódott az út során. Most is rendszeresen keressük egymást, legalább egy-két mondat erejéig. Az idegenvezetőnk természetesen velünk volt már a reptéren. Ő osztogatta ki a foglalásainkat, amivel aztán a pultokhoz járultunk, megkaptuk a beszállókártyánkat és feladtuk a poggyászunkat. Akkor még nem tudtuk, hogy részben előbbi munkájának és tán érdeklődésének is köszönhetően az utazásunk jobban fog hasonlítani egy gasztrotúrához, mint kulturális körutazáshoz, ennek is a gyengébb változatához, mert azon kívül, hogy állandóan az argentin marha dicséretét zengte, nem tudtunk meg túl sokat sem általában a dél-amerikai, sem az argentin, sem a brazil konyháról. És bár igyekezett, nem volt túl látványos vagy rendkívül vonzó a vezetése, amit persze az út egésze sem segített. És itt nagyon fontos megállnunk egy percre, mert az egyik kedvenc irodámmal utaztam és olyan vidékre, ahol volt két vágyott váro­som, olyan látnivalókkal, amelyekre régóta készültem, ám amelyeknek egy része teljesen elsikkadt az út sajátosságai következtében. Sajnos egy felületesen és azt hiszem, helyismeret nélkül összeállított út volt, amelyet több év alatt sem korrigáltak. Ezen csodálkozom, hisz az utazás végén mindig kitöltünk egy kérdőívet, és teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy azokban soha senki nem tette volna szóvá ennek a körutazásnak nem is annyira a hiányosságait, mint inkább a hibáit. A nem is kis hibáit. Illetve, ha igaz az, amit regélni szoktak a nagyon híres irodáról, hogy a tulajdonos előbb maga járja végig az utat és csak utána hirdeti meg, ismétlem, ha ez igaz, akkor nem értem, mit gondolt ez a tulajdonos, vagy ha mégsem ő, akkor az, aki elképzelte és feltételezem, hogy végig is utazta, meg az is, aki rendszerint vezeti ezt az útvonalat? Miért nem vették észre, vagy miért tartják elfogadhatónak az elfogadhatatlant, azt, hogy több, az utas idejét és kedvét pocsékoló programot foglal magába ez az ajánlat? Nem tudom, és nem is valószínű, hogy választ kapok ezekre a kérdéseimre. Tény azonban, hogy a fölösleges, mert tartalmatlan, illetve túl kevés élményért túl sok utazást és időrablást jelentő fakultatív programok nagyon ellaposították az utat, amely olvasva, ajánlatként, sokkal gazdagabbnak és színesebbnek ígérkezett. Ám tény az is, hogy amit sikerült megízlelni ebből a két országból – és itt elsősorban a fővárosokra, az életstílusokra, a jellegzetességeikre gondolok, azok felejthetetlenek maradnak. És ami ennél is fontosabb: azok a helyek, alkotások – talán megvalósult eszméknek mondhatnám, amiket megismertem – olyan rendkívüliek voltak, amilyeneknek elképzeltem magamban őket. És ez a legtöbb, amit egy kíváncsi ember a valóságtól kaphat.

Albert Ildikó