Pontosan két évvel ezelőtt indítottam útjára a Bőröndnaplót. Ezelőtt egy évvel ezelőtt írtam meg az újévi beköszöntőmet egy hónapnyi kényszerszabadság után, amit a váratlan, illetve csak annak tűnő, ám a valóságban, utólag nagyon is magyarázható szembetegségem erőltetett rám. Most egészen más körülmények között, jól megérdemelt és tudatosan választott háromhetes pihenés után írom a harmadik évad beköszöntőjét. Bár célom mindig az volt, hogy ne csak az utazási élményeimet mutassam meg, hanem a mindennapi történésekről alkotott véleményemet is, ez eleddig nem túl gyakran történt meg. Talán azért, mert túl kevés olyan esemény volt, ami elérte az ingerküszöbömet, azt az élményszintet, amit az utazásaim jelentenek, vagy mert volt egy másik sorozatom is, amelyben ezekkel foglalkoztam. Most kissé másképp áll a helyzet. A közelmúltban volt egy-két olyan történés, amelyre érdemes, sőt ajánlott itt reagálnom. Most csak azokat ragadom ki, amelyek nyomot hagytak bennem. Túl vagyunk egy uniós választáson, amely a valódi fontosságánál nagyobb, szerintem sokkal nagyobb figyelmet és hűhót váltott ki maga körül kies hazánkban. Különös módon (?) ez a számunkra túl sok eredménnyel, kézzelfogható hozadékkal nem járó szavazás képviseletünk körében messze felülmúlta valódi jelentőségét: olyan hévvel és magyarázattal szólították az urnák elé a magyarságot, amely végveszélyt, valamiféle világvégi hangulatot sugallt. Akkor az volt az érzésem, hogy ezt már nem lehet überelni, kifulladnak a politikusaink. Tévedtem. Az elnökválasztás újabb nekifutást eredményezett, ismét olyan jövőt és utópisztikus lehetőségeket vonultatva föl egyre fogyó közösségünk előtt, amelyek a szkeptikusok malmára hajtották a vizet. Mert ha a médiában nem is, más közösségi portálokon annál erősebb és hangosabb lett az RMDSZ-ellenzők szava. A médiában nem, mondom, mert ott nem ildomos ilyesmivel foglalkozni. Ezt tudjuk abból a nyomtatott sajtóban is megjelent felmérésből, amely a tabu témákról készült. Nem térek ki részletesen az eredményekre, csak az általános és bizony szomorú kicsengését említem, amelyen nagyon-nagyon el kellene gondolkozniuk az illetékeseknek (!): mert tabu minden, ami a magyarság negatív tulajdonságait, korszerűtlen hozzáállásait, fogyásunkat, politikusaink üzelmeit, tanügyünk borzalmait, régi és új besúgók létezését, és hasonló húsbavágó jelenségeket feszeget(ne). Ezért igyekeztünk (sikeresen!) elfelejteni a tavalyi érettségi eredményeket, pontosabban eredménytelenségeket! Megkezdődött már az új tanév, sőt el is telt belőle egy fél év. Milyen most? Változott valami? Másképp tanítanak, másképp tanulnak, vagy maradt minden a régi?! Jut még eszébe valakinek, hogy baj van, vagy megint csak az érettségi után, esetleg a következő PISA-felméréskor sopánkodunk és ijedünk meg ideig-óráig? Ki tudja? Merthogy senki nem ír, nem beszél róla, az biztos. Pedig nem lenne szabad elbújni a felelősségünk elől. Saját magunk ellen dolgozunk, mint különben az összes többi tabunkkal. Itt van mindjárt az értelmiségünk felelőssége, illetve felelőtlensége. Mert a tabuk lebontásában övé lenne az elsődleges szerep. Mint ahogyan rájuk hárul(na) a nagy közösségi célok megfogalmazásának és nemcsak a kijelölésének, hanem az effektív végigjárásának a feladata is. Elképzelhető, hogy segítségükkel ifjúságunk tudná kifogástalanul az anyanyelvét – mert bizony ebben is nagyon nagy hiányosságok vannak –, az ország nyelvét (amit nem kell szeretni, de tudni annál inkább, ahelyett, hogy érdemmé emelné azt, hogy nem tanulja meg) és/vagy helyette egy világnyelvet. Első lépésként ezt kellene felismerni és elismerni. Felelős értelmiséggel nem lenne az ország lakosságának és a diákoknak (!) is nagyjából 40 százaléka funkcionális analfabéta! Sőt, meg merem kockáztatni, hogy még a MOGYE is lehet, hogy másképp állna, vagyis még létez(het)ne. És persze jobban állnánk minden téren, ha az értelmiségiek és politikusok azt szuggerálnák és bizonyítanák gyakorlatban is, saját és itthon maradt gyermekeik magatartásán keresztül, hogy létezik jövő e hazában. Ha itthon és a régiónk érdekében vállalkoz(ná)nak (ajánlom a kultúrturizmust), itthon adnák/adják ki a könyveiket, ha az értékeink megmentésével, épített örökségünk megtartásával és gyarapításával foglalkoz(ná)nak. Ha szóba áll(ná)nak az istenadta néppel, nem csak hőbörgésre, siránkozásra vagy alkalomadtán ígérgetésre adnák a fejüket, hanem igyekeznének sokakat megszólítani és hitet adni, meg utat mutatni és azon elöl járni. Hisz ugye ettől elöljáró az elöl járó. Közben kezdjük megszokni a rendhagyó telet. Karácsony, szilveszter és az év első napja is „feketén”, azaz hó nélkül, és csak enyhe faggyal – mínusz nyolc, mi az mifelénk?! – telt el. Borongós, felhős, de azért kisütött tegnap is a nap, és pompás képeket rajzolt körénk, miközben a habos felhőkön tört át, megmutatva hegyeink különös hatású vonulatait, a szűrt fény mesebeli pillanatait, miközben aranyba vonta az elszáradt mezőket. Különben csend van. Nem vészjósló, bár az utóbbi időben sokszor éreztem annak. De most nem. Ez a csend más: a halálos nyugalom csendje. A túlságos pihenésé. Mikor annyira kellett már a nyugalom, hogy érte cserében hajlandó az emberfia lemondani bármiről. Egyik részről a győzelem adta nyugalom csendje. Másikról a tehetetlen belenyugvásé. Örömtelen csend. Mindenki külön a maga kis vackán. Voltak találkozások. Hazatértek és újra elmentek sokak szerettei. Végre megpihenhet a mindenkit kiszolgáló. Még főzőcskézhet az arra vágyó, de már csak módjával, hisz mindent megmutatott, amit tud. Lecsendült a buli, a valódi meg a szükségszórakozás, a „megmutatom, hogy nekem erre telik” és „mi jól és jók vagyunk, íme!”. Katt, fotó, poszt, vigyor, pezsgő, csörgősipka és csillagszóró. Lassan kezdődik újra az élet: munka, unoka, zajongó szomszéd, hiányzó gyerekek, messze szakadt ősök és utódok. Újra kiürülő, és újra más beszéddel, hangoskodással benépesülő utcák. Illúzió, hogy itt van Európa. Pedig úgy szeretnénk itthon otthon és benne lenni. Pamflet ez a tökéletes ország, amelyben szász (nevű) az elnök, magyar (nevű) a miniszterelnök, csak a hivatalos nyelv román. És a nép. A nép, amely cserélődik. Cserélődnek a templomok is. Meg a nevek. A feliratok. Halad az idő. Nő a csend. Nem szeretem a csendet, amelyet az ablakomból látok, az utcán érzékelek, amely kiabál felém: a nem-látás, az oda-nem-figyelés, a „nem érdekel, nem tudom” csupasz csendje ez… Hátha az idén kellemesebb, alkotó, építő, itthontartó csendet sikerül teremtenünk.

Albert Ildikó