Ahogy a mexikói városokba készült képeket nézegetem és olvasgatom az emlékeztető mondataimat, szavaimat, néhol a képek feliratait – szokásom, hogy mikor letöltöm őket, de később is, mikor valahol találkozom valamelyik hellyel, épülettel, megjegyzéssel, azokat odabiggyesztem a megfelelő fotó alá és így a friss élmény, meg a közben talált információk néha nagyon érdekes képpé kerekítik a látogatások emlékét – ahogy tehát idézgetem az utazásom emlékeit, újra elfog a kísértés, hogy leírjam, amit a városokról, úgy általában az emberi településekről mindegyre felötlik bennem. Mert valójában bárhol járunk, illetve jártam eddig, ahol az európai, és ezzel a görög-római civilizációból eredeztethető kultúra megjelent, a városok felépítése nagyjából egyforma. Központban az ősi görög agora vagy római fórum, a köztér, ahol a piac és a szentély kapott helyet, és ahol a mindenkit érintő döntéshozás történt: itt nyilvánult meg az élet kvintesszenciája. Az ókori görögöknél inkább csak szentély volt rajta és sztoa – oszlopcsarnok – határolta a nagyjából négyszögű területet, a rómaiaknál már ide tették a közigazgatási épületeket is, de a jelentős személyiségek lakásai, később a legtehetősebbek műhelyei, üzletei, majd a közkedvelt vendéglők, kávézók, ahogy haladt az idő, az újabb és újabb közérdekű létesítmények is ide kerültek. Mert mi lehet közérdekűbb egy jó ételnél-italnál vagy kávénál? Aztán innen haladtak a fő utak/utcák a szélrózsa minden, vagy legalább bizonyos irányaiba. Tény, hogy ez a városrendezési elv bővült, finomodott a történelem során és érhető tettem ma is nagyjából mindenhol, ahova a fehér ember (szabad még ezt leírnom?) betette a lábát. Persze, minderről a szakemberek nyilatkoznak érdemben, és ez így csak egy nagyon leegyszerűsített képlet, mert még nem említettem a királyi (császári) paloták uralta központi tereket, szintén mindig templommal és más főúri, fontos épületekkel, de mindez gyakorlatilag nyomon követhető. Mindezek mára legtöbb helyen az óvárost, és annak központját jelképezik, miközben köréje sokkal nagyobb, sokemeletes, sőt, felhőkarcolós, modern élettér épült az utóbbi bő száz évben. Mindez gyakran kavarog a fejemben akkor is, amikor járom a világot, hisz részben ez a jelenség kölcsönöz valamiféle áttekinthetőséget, egyrészt, ismerősséget másrészt, a helyek nagy részének, ahol megfordulok, néha szinte egyszerre valamiféle furcsa méltatlankodással – na, hát ez is ilyen? – kevert el-felismeréssel: igen, ez is ilyen, nahát! Ráadásul Mexikóban ez az érzésem is hozzájárult a már többször emlegetett otthonosság-érzéshez, amelyet csak így, lépésenként vagyok képes teljes egészében megmagyarázni. Mert ugye Mexikóvárosnál, a Zocaló kapcsán elmondtam, hogy ott a katedrális, a kormányzósági palota, meg szoboregyüttes a hatalmas tér körül, de utána is mindenhol ezeket találtam. Egy fontos különbséggel: az összes többi városban a tér közepén rendszerint hatalmas, elbűvölő park kínálta gyepét, padjait, sokszor árusait, mutatványosait, néha művészét, mintha feléledt volna az ókori, az eredeti rendeltetése, a piac volta, mely aztán folytatódott az utcákon is. Volt, ahol mindent lehetett kapni, máshol csak a szuvenírek és esetleg a lacikonyha kínálta ínyencségeit, de mindig sokféle megbámulnivalót terítettek az arra járó elé és bevallom, engem lehetett is csábítani. Ezen a téren – de nem csak – maradt bennem valami gyermeki, aki szeretne mindent, főként, ha újdonság, megkaparintani, megvegzálni és természetesen hazavinni, hogy csak az övé legyen. Én is mindig lelkesen időzöm, különösen az egzotikus országokban mindenfele kirakott portékák között, különösen, ha népi alkotásokról vagy egyéb helyi jellegzetességekről van szó. Sokadszorra is megnézem–megtapogatom–simogatom–összehasonlítom őket, hiába láttam már többször is. És nyilván vásárolok, egyrészt, mert emlék, másrészt, mert néha valóban művészi értékű, máskor meg gyönyörű díszítő darabokat találok. De azt is tudni kell, hogy az igazi különleges szerzeményeim sosem ilyen alkalmakkor kerülnek ki, hanem legtöbbször az egyszeri lehetőségek, azonnal megkívánt tárgyakból, amelyekről már bebizonyosodott, hogy jó választások voltak, mert itthon, évek múltán is nem csak az emlékekért ragaszkodom hozzájuk, hanem a valódi szépségükért, mondanivalójukért, hatásukért. Ám vannak ugyanilyen kipróbált emlékeim is, benyomások, amelyek nem évülnek el, nem is halványodnak, esetleg csak letisztulnak az évek, tapasztalatok és nem ritkán az írás előhozta emlékezés során. Ilyen például Campeche fő utcája is. Campeche tulajdonképpen Mexikó egyik szövetségi állama az egykor a maja civilizáció uralta Yucatan-félszigeten. Fővárosa San Francisco de Campeche, melyet azonban rendszerint csak röviden Campeche néven szokás emlegetni. Ez volt az első város, amelyet a spanyolok a félszigeten létrehoztak 1540-ben. Mivel hamarosan jól fejlődő, gazdag város lett, a kalózok is gyakran támadták. Védekezésként épültek erődítményei, melyek mai napig fennmaradtak és körülzárják az óvárost. Mi is az egyik viharvert kapuján léptünk a területére és nem is gondoltuk, milyen szépség vár ránk. Meggyőződtünk, nem hiába nevezték ki 1999-ben a Világörökség részévé. Hozzávetőlegesen két és félszázezer lakosa van, hangulata ellenben nekem inkább barátságosan kisvárosiasnak tűnt. Szinte mindenhol megőrizte középkori eleganciáját. Utcái azért meghökkentően szépek, mert vagy szinte egyforma, de különböző pasztellszínű házakból állnak, mint egy hosszú házsor, vagy ha különböznek is, de egyforma magasak, csak néhol emelkedik ki egy-egy, de az még jót tesz, mert recés szélű teteje díszítőelemként töri meg a vonalat. Az egyforma házsorokon a nyílászáró keretek fehérek és fekete vasrácsos erkélyek szökellnek ki végig az emeleten. Máshol az ajtókat és ablakokat rozsdabarna vagy kék kiemelkedő keret szegélyezi. Az ajtók kovácsoltvas védője díszítőelemként hat. Az egész város, mint a legtöbb azok közül, amelyekben jártunk, csodálatosan simán kövezett. A járdaszegélyek rendszerint sárgára festettek, a parkok és udvarok pedig színesen mintázott padlózatot kapnak. Főutcája ráadásul tele gyönyörű szobrokkal, köztük az aranyozott, robusztus, primitív stílustól a leheletkönnyű táncoló kecses figurákig mindenféle megtalálható. A megszokott parkos, virágos, fás főtér szintén szobrokkal díszített, templomának belső pálmafás udvara különleges, tkp. temetkezési hely, melynek márványos falai urnákat rejtenek. Szerettem ott lenni.

Albert Ildikó