Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Nem tudom, mikor találkoztunk először, de arra jól emlékszem, hogy Bilibók Ágoston (1935) azt mondta: ismerte édesapámat. Egy kis esélye lett volna rá, hiszen ő 1954-ben kezdte a vasutaskodást, Székedi Béni (1904–1961) pedig akkor már Csíkszeredában, a brassói területi vasútigazgatóság osztálymérnökségén dolgozott, ahogyan akkor nevezték, Secţia L şapte, Tankó Andrással és más osztálytársaim szüleivel együtt. Abban a MÁV-épületben, amelyet 1942-ben úgy megépítettek, hogy semmiféle, ott helyet kapott intézmény azóta sem tudta szétverni, pedig akadtak szép számmal, sőt még az 1968-as megyelázadás központjának is számított. Emlékszem egy nagy bőrtáskára, amelyben hordta többek között a gyimesiek fizetését, kora hajnalban a kurszával ment Madéfalvára, onnan pedig gyakrabban hajtókával, ritkábban sínautóval, hogy ki tudják fizetni a pályamunkásokat. De aki nem tudja, hogy mi a kursza vagy hajtóka, üsse csak fel a könyvet, mert szerzője arról is gondoskodott, hogy román–magyar vasutasszótárt csatoljon hozzá, és különben is a mozdonyoktól a völgyhidakig, az építésig és háborús újraépítésekig mindenről ír, ami a vasúttal kapcsolatos. Talán ezért is biztattam-buzdítottam, amikor elmondta, hogy mindent gyűjt, aminek köze van a vasúthoz és kimondottam örvendtem, amikor 1997-ben, a Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda vasút centenáriumán, a Hamerock pályázatán különdíjat is nyert készülő kéziratának kivonatával. A Csíki TV akkor elkészítette működésének egyik legszebb riportfilmjét: operatőrök filmezték autóból az újra megjelenő gőzmozdonyt, egy másik stáb pedig bentről, a vonatból a tájat, a harmadik az állomásokon összegyűlő tömeget, én pedig, valahol Szentkirályon felülve végiggondoltam, gyermekkoromban hogyan pucoltuk a burjánt az akkor még 1886 Diósgyőr feliratú sínek között, negyedikes koromtól kezdve több nyáron át, hogy megvehessem életem első biciklijét. A filmmel nem tudom, mi történt, a gyomokat a sínek mellett azóta már nem takarítja senki, az elszáradt növények úgy övezik mindenfelé az omladozó-romladozó vasutat, mint valamiféle elszáradt koszorúk a régvolt sírokon. Bilibók Ágoston könyvét viszont újra kiadták, a gyimesbükki őrház, benne magángyűjteményével, amolyan kultikus hellyé, a csíksomlyói pünkösdi búcsút követő zarándok-, illetve gyakran felkeresett turistaállomássá vált. A vasút történelme biztos kezekben van. De vajon mifelénk mi lesz a jövőjével? (Kiadó: Pogány-Havas Kistérségi Társulás, Csíkszereda, 2005. Alutus nyomda. A kötet megjelenését támogatta Hargita Megye Tanácsa, Csillag Péter, Gyimesközéplok; Antal András (Pecmán), Gyimesbükk; Bilibók Péter, Gyimesközéplok. Lektorálta dr. Horváth Ferenc, nyug. MÁV-mérnök.)