Hetven évet töltött november 12-én Szőke Géza csíkszeredai vállalkozó, turizmusszervező. Kézdivásárhelyen született 1945-ben, a természetrajz–me­zőgazdaság szak elvégzése után, 1967-ben Nagytusnádra he­lyezték ki tanítani. Azóta Csíkban él. – Nagytusnádon kezdte a karrierjét. Nem bánta meg? – Szerintem életem legjobb választása volt Tusnád, pedig akkor csak annyit tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, de az a rövid tanév, amit ott eltöltöttem, a szívem csücske maradt. Ma is szívesen megyek vissza Tusnádra. – Miért érezte ott annyira jól magát? – Nem az iskolai közösség miatt, mert a néhány jó kollégán kívül, akikkel baráti kapcsolat alakult ki, ellenállást is tapasztaltam. Egyedüli okleveles tanárként nem mindenkinek tetszett a tevékenységem. Például akkor még ritka volt a szakterem, de nekem már biológiakabinetem volt, és az órákat ott tartottam. Még nem voltam párttag, amikor pártgyűlésre hívtak, hogy tegyem le a laborkulcsot, mert az 1–4. osztály is ott akar biológiaórát tartani. Hamar kiábrándultam a tanügyből, az utolsó csepp az volt talán, amikor a kölyök szemberöhögött, hogy „hiába buktat meg, úgyis át kell ősszel engedjen...” Jött a megyésítés, és 1968 őszén felajánlották az akkori KISZ Bizottság tanügyi osztályának vezetését. 1977-ig ott dolgoztam. Nem bántam meg azt a kilenc évet, mert rengeteg mindent lehetett tenni abban az időben, annyi pénzt adtak, amennyit kértél. Több ezer gyereket táboroztattunk ingyen, befektettünk, iskolákat tettünk rendbe, rengeteg sportfelszerelést hoztunk a megyébe, sporttáborokat szerveztünk... Tehát volt élet, lehetett dolgozni. – Hogy is épült fel akkor a KISZ? Ki volt például a felettese? – Felettesem nem volt, csak Bukarest s a megyei első titkár. A KISZ-nek különböző osztályai voltak: sportosztály, tanügyi osztály, munkás és paraszt szekció... Mint tanügyi titkárhoz hozzám tartoztak az iskolák, és a pionírtanács elnökével együtt a tanfelügyelőség vezetőtanácsában is részt vettünk, jelen voltunk a tanügyi brigádokban, mi feleltünk Balázs Lajossal együtt a nevelési oldalért, de biológiaórákon is asszisztáltam. – Kik voltak a kollégái? – Mirk Laci felelt a kultúr­szekcióért, Bács Karcsi a propagandáért, Király Pista volt a propagandaosztály főnöke, akihez az előbbi kettő tartozott. Volt egy osztályvezető, aki a líceumokért felelt, s egy a szakiskolákért és azonkívül mindegyiknek voltak beosztottjai. Összesen tizenegy fiatal tanárember dolgozott a megyei KISZ-nél. 1977-ben azért váltottam és tértem át a turizmusra, mert be akartak vinni Bukarestbe, az országos pionírtanácshoz alelnöknek, de a váltással megszabadultam a funkciótól és Bukaresttől is. – Miben különbözött a BTT, vagyis az Ifjúsági Turisztikai Hivatal az ONT-től, az Országos Turisztikai Hivataltól? Milyen kapcsolatban állt vele? – Ez teljesen különálló egység volt, hasonlított az ONT-hez, de mi csak 35 év alatti fiataloknak szerveztünk tevékenységet. Saját autóparkunk volt, saját bázisaink: Marosfő, Costineşti, Buşteni, Predeal. A fiatalok minden költségének 45 százalékát fizette a KISZ-bizottság vagy a vállalat. Egy hétvégén, szombat-vasárnap 100 lejből szállodában laktak, reggeli-ebéd-vacsora plusz az útjuk is kitelt. A székhelyünk Csíkszeredában, az ifjúsági klub épületében, a Pál Gábor-házban volt. – Marosfőnek a kapacitása, a lehetőségei akkor hol álltak? – Komolyan felszerelt üdülőtelep volt, legalább négy újonnan épített villával, sportpályákkal, klubbal, az akkori feltételeknek magas szinten megfelelt. Sajnos azután lerombolták. – Marosfőről mindenkinek eszébe jut Nicu Ceauşescu is. Gondolom, személyesen is ismerte... – Körülötte több volt a folklór, mint a valóság. Minden évben jelen volt kétszer Marosfőn. Egyszer szeptember elején, a szezon végi záróülésen, és eljött még egyszer, a BTT által szervezett Hó Ünnepére. Ilyenkor reggel 7 órakor kint volt a pályán, s azok nagy mesék, hogy ivott és részeg volt, mert közel sem fért senki hozzá, nem tudhatták. Ő a saját csapatával jött, az új villában, amit neki építtettek, egyszer járt, s azt mondta, aki építette, jöjjön ide, ő nem kérte. A régi Drobeta villát tették rendbe számára. Ha megszállt, az igazgató állt a kapuban, s ha valamit kértek, intézkedett. A pincéreken s a kantinfőnökön kívül nem mehetett be más. Azt mesélték, hogy egyszer a megyei párttitkár akarta felköszönteni születésnapján, szeptember 5-én, s őt se engedték fel. Hogy szerette a nőket? Jó vágású pasas volt, fiatalember, nagy funkcióval, lehet.... – Hová szervezte a legtöbb kirándulást a BTT? – A szocialista államokba. Évente 10-15 csoportunk ment a Szovjetunióba: Moszkva, Leningrád, Kijev. Vagy Ázsia: Tasken, Buhara, Szamarkan környékére. Aztán a csehekhez, a magyarokhoz, a lengyelekhez... – Belföldre? – Olyan hétvége is volt, hogy 10-15 busz ment turistákkal kirándulni. Minden vállalatnál vol­tak turisztikai felelősök. Nekünk akkor hét autóbuszunk volt, de szükség esetén béreltünk az ONT-től és az IRTA-tól, az akkori szállítóvállalattól. Szombaton mentek, vasárnap este jöttek vissza. – A fordulat után, hogyan alakult a BTT sorsa? Megszűnt? – Nem számolódott fel, de a vagyon egy részét visszaigényelték a volt tulajdonosok, a másik felét szabályszerűen elherdálták. Costineşti-en is mindent eladtak. Mi egyedüliek voltunk az országban, akik megkaptuk a BTT részére a volt pártszállót. Ezt Pataki Imre bácsi közbenjárásának köszönhettük, de nem tartott sokáig... – Melyik volt ez az épület? – A mai ortodox püspökség épülete. Öt éven keresztül üzemeltettük, rendbe tettük, ott alakítottuk az első üzletemberklubot, az ún. Csíki Kaszinót, nemzetközi szerződéseink voltak, charter-csoportok jöttek. 1990 után már a felnőtteknek is szerveztünk utakat, nem volt kritérium az életkor. Havi kétszer volt utunk például Törökországba. Olyan utas is volt, hogy hazafelé már lefizette a következő utat. – Abban volt egy kis kereskedelem is... – Fele turizmus volt, fele kereskedelem.... Közben egy ideig a bukaresti BTT-vezetés felhívta a figyelmünket, hogy vigyázzunk, mert kipécézték ezt az egységet püspökségnek. A vezérigazgatónk szólt, hogy ő már nem tudja ezt megmenteni, mert akkora a nyomás, viszont mi meg tudnánk menteni. Azt javasolta, hogy tegyünk bele legalább 3 százalék magántőkét, valamilyen munkálatot végezzük el, és azt betudjuk, mint magántőkét. Végül két komoly helyi üzletemberen múlott, két építkezési vállalkozón, hogy Csíkszeredának ortodox püspöksége van, mert ők azt mondták, hogy az állammal nem vegyítenek. Pedig tudták a tétet. Én két éven át ujjat húztam velük, a Nagy-Románia Pártosok meghurcoltak a sajtóban, aztán amikor bukott a PSD-s kormány, 1996-ban, éjjel 3 órakor azzal hívtak fel, hogyha reggel nem adom át az egységet, akkor karhatalommal veszik át. A bukaresti kapcsolataim segítségével kormányhatározattal a VIPROMAL-tól kaptuk cserébe azt a Kossuth utcai egységet, ahol most a Transilvania Bank van, és ahol a Turist vendéglő működött az én irányításom alatt. A tulajdonosa az országos BTT, mi ennek kellett egyféle bért fizessünk. Rendbe tettük teljesen a Csíki Kaszinó tagjainak a pénzéből. A Csíki Kaszinó akkoriban komoly tevékenységet fejtett ki, hetente találkoztunk, politikai döntések is születtek ott. Az igény hozta létre, hogy legyen az üzletembereknek egy olyan hely, ahol nem hivatalosan tudnak találkozni, és ahol meg tudnak beszélni bizonyos dolgokat. Például ott döntötték el, hogy ki legyen az, aki jelölteti magát önkormányzati képviselőnek, vagy egyeztettek az RMDSZ-kongresszus előtt... De biliárdoztunk, römiztünk, kártyáztunk, sakkoztunk, elbeszélgettünk. Aztán hibáztam. A földszinti söröző hozta végeredményben a pénzt, de nagyon visszataszító volt, hogy fent egy szépen berendezett vendéglő, lent egy füstös kocsma. Hogy ettől megszabaduljak, kiadtam a földszintet a Transilvania Banknak. A végén a bank megfúrt, közben politikai vezetés vette át a BTT-t is, ott több bért ajánlottak, mint amennyit a BTT ki tudott termelni, s a szerződés megszűnése után át kellett adjam a banknak. Akkor mentem nyugdíjba és bezártuk az egységet. Ez 2005-ben volt. – Azzal a helyi BTT is megszűnt? – A helyi BTT megszűnt, de a bank bért fizet a bukaresti BTT-nek. A Csíki Kaszinó viszont akkor befejezte működését. – Mivel foglalkozott 2005 után? – Már azelőtt összehoztuk két kollégával és két sofőrrel a Delta nevezetű turisztikai céget, később abból kiléptem, és létrehoztam a Szőke Travelt, amely mai napig működik. A buszt eladtam, de bérelt buszokkal, főleg nyugdíjasoknak néha szervezek utakat. Amióta nyugdíjba mentem, a közéleti tevékenységből kimaradtam, kertészkedem, állatokat tartok. – Lehet, hogy nem vesz részt a közéletben, de azért nagy örömmel újságolta, hogy sikeres utcabált szerveztek, és nem is először. ... – Ebben az évben már kétszer találkoztunk. Először május első hétvégéjén, az Ifjúság napján zártuk le a Bolyai és az Ifjúsági utcákat. Sporttevékenységek, flekkensütés, sportvetélkedők, ügyességi bicikliverseny zajlott. A szombat esti bálra mindenki hívhatott vendéget, akkor 90-en voltunk. – Hogy érzi magát hetvenévesen? – Hat unokám van: három fiú és három lány. Fele itthon, fele Magyarországon. A nagyobbik másodéves az egyetemen, a legkisebb második osztályos... Én nem érzem, hogy nagyon öregednék. Eleget mozgok, jól érzem magam, s remélem, hogy még a Jó Isten néhány esztendőt ad... Daczó Katalin