Molnár Attila – Értékmentés fényképekkel
Nem túlzás azt mondani, hogy Molnár Attila fotótörténész a múltból ‒ és kicsit a múltban ‒ él, fényképek által. Az erdélyi fotográfia történetét kutatja, olyan magyar fotográfusok munkáját Erdélyben és Romániában, mint például Szathmáry Pap Károly, Veress Ferenc és Orbán Balázs. Emellett adatbázist készít az emigrációban élt fotográfusokról, és alapítója, illetve elnöke az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesületnek, amelynek célja létrehozni Erdély első fotográfiai múzeumát Csíkszeredában.
‒ Hogyan lett önből fotótörténész?
‒ Ezen az úton a családi történetek, a régi 1800-as évek viaszos pecséttel ellátott iratai, fényképek, naplók, levelezések, az első és második világháborús feljegyzések indítottak el. Ezt szerettem volna megörökíteni filmrendezőként, operatőrként. Budapestre akartam felvételizni filmművészeti egyetemre, végül tanulmányaimat a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem fotó – videó – számítógépes képfeldolgozás szakán végeztem. Ugyanebben az intézményben mesteri és doktori képesítést szereztem 2008–2013 között. 2013-ban doktoráltam, kutatási területem az erdélyi, romániai fotográfiai műtermek 1840 és 1940 között, valamint a régi fotográfia a mai kortárs képzőművészetre gyakorolt szerepe. 2007-ben létrehoztuk az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesületet azzal a nem titkolt céllal, hogy mielőbb megszülethessen Székelyföldön, pontosabban Csíkszeredában az Erdélyi Fotográfia Múzeuma.
‒ Azt mondta egyszer, hogy éjjel-nappal ezzel foglalkozik. Hogyan telik el egy napja fotóművészként és -történészként?
‒ Fényképes archívumokat, gyűjteményeket nézek át. Ezeket magánszemélyektől, vásárokból, aukciókon szerzem be. Az online felületek nagy segítségemre vannak. Lementem, amit egyetemes fotótörténeti kincsnek tartok, egy adatbázisba. A nagyon ritka fotókat, amikor módomban áll, megvásárolom. Nemrég az erdélyi menekültekről szereztem be pár fényképet 1916-ból. Ugyanakkor egy fotóalbum is a birtokomba került az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszusról, Franciaországból. Ez az 52. Eucharisztikus Kongresszus közeledtével éppen aktuális is. A fotóalbumban több mint kétszáz fénykép található. A Bonnból induló, a budapesti eucharisztikus kongresszusra igyekvő zarándokok 1938-ban tizenhárom nap alatt összesen 2941 kilométert tettek meg gyalog, hajóval, vonattal, autóval.
‒ A fotótörténet sok más tudománnyal összefügg: történelem, néprajz, antropológia, és még sorolhatnánk… Mennyire nehéz kutatni ebből a szempontból?
‒ Az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület munkatársaként és a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként egy erdélyi fotótörténeti adatbázis építésén dolgozom. A régi fényképek leírásakor nemegyszer történelmi, néprajzi, antropológiai stb. ismeretekre is szükség van. Ez nehézséget is okoz, de számomra leginkább érdekesebbé teszi a kutatást.
‒ Pontosan mi a kutatási témája? Ha jól emlékszem, azt említette, hogy a 19. századi fényképeket kutatja inkább, Erdély történetét, mert kevesebb fotó maradt fenn abból a korszakból, mint a későbbiekből.
‒ Olyan fotótörténeti adatbázist építek, amelyben erdélyi, székelyföldi fotográfiák vannak 1841-től 1945-ig. Állandó kutatási témám az erdélyi fotográfia története, magyar fotográfusok és műtermeik Erdélyben és Romániában. Különösen figyelek Szathmáry Pap Károly, Veress Ferenc, Orbán Balázs és Nopcsa Ferenc fotográfusi munkásságára, és adatbázist készítek az emigrációban élt fotográfusok munkáiból.
‒ Ha a munkájára tekint, mire a legbüszkébb?
‒ A tíz Orbán Balázst ábrázoló fényképem közül egy különösen közel áll hozzám, az, amelyiket legelőször vásároltam meg. Ezt egy tizenöt éves kutatás előzte meg. Ezenkívül a Szathmáry Pap Károly fotográfus hagyatékából összegyűjtött fényképekre is büszke vagyok. Ezeket közel húsz európai országban ‒ Amerikában, Ausztráliában és Kínában ‒ sikerült bemutatni a Román Fotóművészeti Szövetség közreműködésével.
‒ Azért dolgozik, hogy létrejöjjön egy fotográfiai múzeum Erdélyben. Történt valamilyen előrelépés, amióta megalapította az egyesületet? Lesz Erdélyben Fotográfia Múzeum?
‒ Több helyi és nemzetközi intézményhez pályáztunk több-kevesebb sikerrel, hogy Csíkszeredában egy fotográfiai múzeum létesüljön. Több kulturális intézménnyel állunk kapcsolatban, hazai és nemzetközi konferenciákra, fórumokra kaptunk meghívást, szakmai kapcsolatokat igyekszünk folyamatosan építeni ennek érdekében. Az Erdélyi Fotográfia Múzeum létrejöttének anyagi akadályai vannak. Úgy gondolom, egy ilyen projekt megvalósulásához összerdélyi összefogás szükséges.
‒ Milyen további tervei vannak?
‒ Szeretnénk létrehozni egy virtuális múzeumot a fotomuzeum.ro oldalon. Valós, „digitalizált” erdélyi képek megismertetése lenne ez, nemcsak erdélyieknek, hanem a Kárpát-medence lakóinak, a nagyvilágnak egy többnyelvű internetes portálon. Az erdélyi kultúra múltját és jelenét egy virtuális múzeumon keresztül szeretnénk bemutatni fotográfiák által, egyfajta vizuális kultúrantropológiai értékmentésként. Továbbá célunk az Erdélyben élő, valamint Románia területén élő nemzetiségek bemutatása fotográfiákon keresztül. Konkrét múzeumot is létre akarunk hozni, székházzal, kiállítótermekkel, archívummal, restaurálási műteremmel, kiadóval. Ez egy nagy múzeum lenne, amely segítene megismerni Erdély történetét, kultúráját, jelenét, jövőjét, valamint az itt élő embereket. Emellett élő fotográfiai központot is szeretnénk kialakítani, amely csatlakozna a konkrét múzeumhoz: fotótáborral, kutatócsoportokkal, restaurálási képzéssel, hagyományos és elektronikus publikációk kiadásával.
Péter Ágnes