Miután kedves olvasóink sok-sok tanárával interjút készítettem (és reményeim szerint még fogok), ezúttal engedtessék meg nekem, hogy „soron kívül” szólaltassam meg egyik kedvenc pedagógusomat, a székelyudvarhelyi tanítóképző közkedvelt magyartanárát, a ma Kolozsváron élő, 82-dik évében járó Miklós Ferencet. Személyesen kerestem fel, és több mint harminc év után kiadósat beszélgettünk. – Meglepett, amikor hallottam, hogy a tanár úr elköltözött Udvarhelyről, még ha tudtam is, hogy nem székelyföldi. Miért döntöttek így? – Ha ezzel kezdjük, akkor vissza kell mennünk az időben. 1998-ban a három család – a két leányom családja és mi, az öregek – azon töprengtünk, hogy nekünk, öregeknek, Udvarhelyen „igen jól megy” dolgunk. Akkor már hat unokánk volt, és az egyik leányunk Kolozsváron, a másik Sepsiszentgyörgy mellett, Árkoson élt. Nagyon-nagyon szükségük volt a szülőkre, illetve a nagyszülőkre, hogy dolgozhassanak, tanulhassanak. Tekintettel arra, hogy Tündének és a férjének is már végleges állása volt Kolozsváron, úgy döntöttünk, ide költözünk, miközben tulajdonképpen imádtuk Udvarhelyt. Udvarhelyen, ha végigmentem a Bethlen utcán, minden második vagy szinte minden ember köszönt, köszöntünk egymásnak. Most húsz évvel később, a múlt héten végigmentem a Bethlen utcán, és már senki se köszönt nekem, nem ismert senki. – És ha Kolozsváron végigmegy az utcán? – Hát Kolozsváron attól függ, melyik utcán megyek végig. Van, ahol találkozom ismerőssel, van, ahol nem. Hozzáteszem, hogy volt még egy oka annak, hogy Kolozsvár mellett döntöttünk, éspedig az, hogy 1952-től 1961-ig Kolozsváron tanultam. Ez rendkívüli élményt jelentett, hiszen falusi gyerekként Kolozsvárra kerülni tanítóképzőbe nagyon nagy szó volt. Minket azért adtak tanítóképzőbe, hogy minél hamarabb kenyérkeresők, tanítók legyünk. Én szerettem is, és úgy érzem, jó tanító lehettem volna, de javasolták, hogy végezzek egyetemet. Bár a matematikát is szerettem, végül a magyar szak mellett döntöttem. Így kilenc évig kolozsvári lakos voltam, és nagyon megszerettem a várost. Akkor nem is tudtam volna elképzelni, hogy ne Kolozsváron lakjam, ne Kolozsváron éljek, függetlenül attól, hogy tanító vagy újságíró leszek, vagy bármi egyéb. Sajnos másképp alakult az egész. 1961-ben végeztem, két hónapig ka­tonáskodtam, majd Szováta-Sza­kadátra kerültem tanárnak. Az az egy év, amit ott töltöttem, életem egyik legszebb éve volt. Ugyanis ez a Szováta melletti település általam kapta az első diplomás pedagógust az iskolába. Annyira vártak, hogy az igazgató, Ilyés Jóska egy héten át a 125-ös MZ motorkerékpárjával az állomáson várta, hogy mikor érkezem. Tudta, hogy bajszos vagyok, meg fog ismerni. Egy hét múlva, 1961. szeptember 24-én megérkeztem. A gyerekek, a kollégák, a házigazdám, mindenki tárt karokkal várt, és mindent-mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. És jól is éreztem magam. Ott ismerkedtem meg már az első napokban leendő feleségemmel. A következő évben már Udvarhelyen tanítottam és újabb fejezete kezdődött az életemnek. – Akkor Udvarhelyen harminchat évet töltött, majd visszakerült álmai városába… Honnan indult? – A Kis-Küküllőmentéről. Ma­gyar­bényén születtem 1936-ban, középparaszti családból származom. Heten voltunk testvérek, ma már csak hárman élünk. Az 1–4. osztályt a szülőfalumban végeztem. A háború miatt nem volt magyar nyelvű iskola a faluban, ezért később kezdtem tanulni. Román tanítója volt a falunak, akihez magyar gyerekek is iratkozhattak, de úgy bánt velük, hogy a szülők egy idő után nem engedték tovább oda járni a gyerekeiket. Az első tanítóm hét osztályt végzett, de merem állítani, hogy ő a hét osztályával olyan eredményeket ért el velünk, amire azóta is büszkén gondolok. Krizbai Lajos tanítónknak az érdeme, hogy az első falunkbeli gyerekek 5–7. osztályban Balázsfalván továbbtanultak. A testvéremmel, Ágnessel együtt mi is elmentünk Balázsfalvára, de hogy ott milyen három évet töltöttünk, az drámai regénybe illő. Egy évig laktunk egy nagynéném családjánál. Nekik három gyerekük volt, mi még mentünk ketten a nyomorúságba. A következő évben az iskola kapott két termet: egyikben a magyar iskola legényei, másikban a leányai laktak. De második évben már az öcsém is ott volt, akivel egy évig ketten aludtunk egy egyszemélyes ágyban, mert a bentlakásban nem volt több hely. A balázsfalvi évek azért is nagyon maradandók, mert olyan tantestület foglalkozott velünk, amelynek szívügye volt a környékbeli magyar falvakból beiskolázott gyerekek sorsa. Ott tanultak Magyarbényéről, Alsó­ka­rá­csony­falváról, Buzásbocsárdról, Tűr­ről, Magyarpéterfalváról származó magyar gyerekek. Ennek az iskolának a tantestületére a szülők nyugodtan rábízhatták a gyerekeiket, és különösen kiemelkedő volt közöttük is Mosonyi György. Ő biztatott arra, hogy a kolozsvári tanítóképzőbe jelentkezzem. A képzőben már első hetekben mondták, hogy mindenkinek meg kell tanulnia legalább egy hangszeren játszani. Én a hegedűt választottam, mert már gyerekkoromban, amikor a táncban lestük a bandát, kíváncsi voltam a hegedűre. – Mekkora volt a kolozsvári tanítóképző akkoriban? – Három párhuzamos osztály volt: egy pionír osztály (ők ilyen típusú munkát végezhettek), egy testnevelő osztály (ők taníthattak 5–7.-ben) és mi, az úgynevezett vegyes osztály. Nem tudnám megmondani hányan, de az biztos, hogy sokan voltunk. A kiváló tantestületből kiemelnék egy embert, az osztályfőnökömet: Katona József. A város megismerése is Katona érdeme: általa váltam Kolozsvár szerelmesévé. A hegedűtanárom az első hegedűórán azt mondta nekem: „Feri, fiam, ha te nem most vettél volna hegedűt a kezedbe, hanem ezelőtt tíz évvel, világhírű művész lett volna belőled.” Akkor az volt a szokás, hogy aki év végére a legjobban megtanult hegedűn játszani, az kapott ajándékba az iskolától egy hangszert. Abban az évben én kaptam a hegedűt. Tanévkezdés után egy pár héttel annyira bolondja lettem a hegedűnek, hogy délután felmentem a második emeletre, s ott próbálkoztam, hogy mit tudok a hegedűből kicsikarni. „Tebenned bíztunk eleitől fogva” – húztam, próbálkoztam, hogy jöjjön ki a dallam. S hát jön az osztályfőnököm, hallgatózik, ki cincog ebben az iskolában zsoltárt. Fel is jön, kérdezi, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy: tanár elvtárs, gyakorolok. Erre ő: „Jaj, fiam, csak ne ezt, mert ha valaki meghallja, mindkettőnket megbüntet.” Így kezdődött az én hegedűs pályám. Utána évekig hegedültem, a hangszert hazavittem. Az öcsém annyira megtanult rajta játszani, hogy a következő években nem a szépmezei cigányok muzsikáltak a táncban, hanem ő. – Említette, hogy amikor az egyetemre felvételizett, akkor százan voltak tíz helyre. Gondolom, rendkívül erős évfolyamuk lett. Említene még néhány nevet az évfolyamról? – Kezdeném Veress Zolival, aki sokáig a Napsugárnak írt. Például az Irgumburgum Benedeket, illetve a Tóbiás és Kelement sokszor órákon írta, mert be kellett vinnie a Napsugárhoz a folytatást. Ő volt az évfolyamunk nagy tréfacsinálója, és rendkívül éles kritikával élt mindig. Évfolyamtársaim voltak Kötő József, Kovács Levente, Matekovics János, rájuk is nagyon büszkék voltunk mindig. Sajnos a múltkor vettük számba volt kolléganőmmel, Szőcs Jutkával, hogy már 13-14-en haltak meg az évfolyamról. – Visszatérve a tanári pályájára, Szakadát után egyből az udvarhelyi tanítóképző következett? – Ó, addig még sok víz lefolyt a Küküllőn! Megismerkedtem Szaka­dáton a feleségemmel, Udvarhelyre jöttem. Előbb a mezőgazdasági iskolában tanítottam románt, matekot, tudományos szocializmust, politikai gazdaságtant, és még táncot is, s közben nevelősködtem. Két év elteltével a magyar szakos tanfelügyelő, Hermann Gusztáv alelnök lett, és én mentem a helyére tanfelügyelőnek. Ez két évig tartott, s akkor következett egy olyan fordulat az életemben, ami bizony derékba tört sok mindent. Hárman – Kerekes Sanyi, Jakab Jóska és én – augusztus huszonkettedike estéjén hazafelé tartottunk a Malom utcába. Kerekes Sanyi bánatában lerántott egy trikolórt. Hatalmas politikai ügy lett belőle, őt három évre elzárták, minket meghurcoltak, kiraktak a tanfelügyelőségről. Engem Nagygalambfalvára helyeztek, Jakab Jóskát egy közeli faluba. Nagygalambfalva számomra részben büntetés volt, részben kitüntetés, mert olyan helyen taníthattam, ahol gyerekek, szülők, tantestület olyan csapatot alkottak, akikhez jó volt tartozni. Három évig ott tanítottam, akkor ismerkedtem meg Kányádi Sándorral, barátság szövődött. Közben állandóan kértem, helyezzenek át Nagygalambfalváról, de nem hagyták jóvá, mindaddig, amíg jött egy román főnökhelyettes és aláírta a kérést. Így kerültem 1969-ben Fenyédre, majd 1971-ben a tanítóképzőbe. Amikor megérkeztem oda, a szekuritáté már mindent tudott rólam. A zászlós ügyünkről, a kolozsvári éveimről, mindenről. Figyelnem kellett, hogy miről beszélünk. Tanulókat is hívtak be, hogy jobban dokumentálódjanak. Még mindig látom magam előtt a két tanítványomat, akik idegesen jöttek velem szembe, és az első dolguk, ahogy magunkra maradtunk, az volt, hogy félrehívjanak, és elmondják, mi az ők feladatuk, és most éppen ezt szegik meg. Aztán hála Istennek, jött a változás... – Mire emlékszik legszívesebben a tanítóképzőnél eltöltött évekből? – A tanítóképzőben tanítani nemes feladat volt, de rengeteg kötelezettséggel járt. Azt mondták nekünk, könnyű úgy tanítani, hogy válogatott diákokkal dolgozunk. Erre az volt a válaszom, hogy sokkal nagyobb a felelősségünk is, mert rajtunk múlik, hogy milyen tanítókat nevelünk. Azt mondtam a diákoknak, hogy a tankönyv otthoni használatra való, én megpróbálok olyan dolgokat mondani, amelyek nincsenek a könyvben. Az osztályfőnöki tevékenységemből a legem­lé­ke­zetesebbek a kirándulások. Mind a négy végzős osztályommal végigjártuk ugyanazt az útvonalat: Udvarhely–Sepsiszentgyörgy–Kéz­di­vásárhely–Zágon–Csoma­kő­rös, és megnéztünk mindent, amit a településeken nézni kellett. Kéz­di­vásárhelyen töltöttük a második éjszakát, s harmadik nap átjöttünk Har­gita megyébe. Nyer­ges­tetőn meg­álltunk, Csík­sze­re­da, aztán Csík­dánfalva következett. Minden kirándulásnak ez volt az útvonala, az ottaniak már tudták, hogy jönnek a képzősök. A nyelvtanórákat mindig énekléssel, népdaltanulással kezdtük. A lényeg az volt, hogy minden órán tanuljunk meg vagy ismételjünk át egy népdalt. Harmadévre már százvalahány népdal volt mindenkinek a tarsolyában. Már­cius 15-én, miután már lehetett ünnepelni, összeállítottam az ünnepi műsort, s együtt énekeltünk, szavaltunk. – Nyugdíjba mikor ment? – 1996-ban töltöttem a hatvanat, és ’98-ban mentem nyugdíjba, mert még kivihettem egy osztályt. – Mivel telnek most napjai? Szá­mí­tógépezik? Visszaemlékezéseit írja? – Nem írok önéletírást. Ha megkérdezik tőlem: hogy vagyok, általában azt szoktam mondani, azt kívánom mindenkinek, hogy legyen két olyan lánya, mint nekem – ilyenkor csuklik el a hangom –, legyen hat olyan unokája, mint nekem, legyen két olyan (pap) veje, mint nekem, legyen két olyan dédunokája, mint nekem. Kell ennél több? De nagyon hiányzik a feleségem, akihez hat éve járok ki a Házsongárdi temetőbe. Azon túl, én elégedett vagyok az életemmel. Rengeteget olvasok, keveset tévézek és másfél hónapja a leányaim és unokáim unszolására megpróbálkoztam a számítógéppel, azóta nyomogatom, keresgélek. Kedvenc műsoraim a Virtuózok, és a Fölszállott a páva; újranézem, újrahallgatom, újraolvasom a magyar irodalom nagyjait. Arany-évforduló lévén, Aranyt olvastam sokat, most viszont Hamvas Bélánál tartok. Előtte Bodor Ádámot bóklásztam. A szabadidőmet ezzel eltöltöm. Naponta kétszer kimozdulok innen a tömbházlakásból, mert a mozgás nagyon jót tesz, s kell is jönnöm-mennem, gyalogolnom. Templomba járó vagyok – mert mit szólnának a pap vejek, ha nem járnék templomba? De nemcsak azért járok, hiszen jólesik templomba járni. Van egy csodálatos gyülekezeti kórus, és abban is énekelek. És van még egy kellemes időtöltésem: évek óta olvasónaplószerűséget írok, abban olvasmányélményeimet, a család, az unokák némely történését rögzítem. Most például te is belekerülsz… És találkozom a volt tanítványokkal, meghívnak osztálytalálkozókra, így legutóbb néhány hete fordultam meg Székelyudvarhelyen. Daczó Katalin