Színes, életvidám, karizmatikus személyiség. Burszán Zsuzsanna főszerkesztő, műsorvezető ott volt a rádió indulásánál, és jellegzetes, rekedtes hangja a székelykeresztúri Vox Fm egyik védjegyévé vált. Bár orgánuma, egyedi stílusa néha megosztotta a hallgatóságot, több rajongója volt, mint kritikusa. Egy ismerőse azt mondta, Zsuzsának többek között az a varázsa, hogy még egy unalmas karfiolreklámot is úgy mond fel, hogy attól mindenkinek összefut a nyál a szájában. Bár a Jóisten is rádiósnak teremtette, egy évtized után mégis úgy döntött: búcsút int a 88,6-os frekvenciának. – Meglepett a hír, hogy tíz év után vége a rádiózásnak. Mielőtt a jelenről beszélnénk, kezdjük egy kis nosztalgiával: hogyan kezdődött a Vox Fm-es pályafutás? – Egy nagy véletlennel. Nyári szünetre jöttem haza, és a keresztúri állomásról az utam a városházá- ra vezetett édesanyámhoz, aki mosolyogva közölte, hogy fél óra múlva állásinterjúm lesz a rádiónál. Megírta helyettem az önéletrajzomat is, mert én csak halogattam, mivel akkor úgy gondoltam, nem akarom a vakációmat egy nehéz szesszió után munkával kezdeni. Mégis ez történt. Aztán ott is ragadtam a Voxnál. Hogy miért? Úgy éreztem, hogy sehol máshol nincs ennyi kreativitás, változatosság, újdonság, amit elismerés, siker követ, és nem szabad ezt abbahagyni. Beszippantott az éter. Néha még azzal is eljátszottam, hogy miután képletesen megkaptam az 1-es leltári számot, akár nyugdíjas koromig is tudnék rádiózni. – Műsort vezetett, híreket szerkesztett, alapemberként, főszerkesztőként egyfajta mindenes volt. Miért vált ennyire szívügyévé a rádiózás? – Úgy éreztem, hogy minden, amit alkotunk, amit kitalálunk, kicsit olyan, mint én. A kampányaink, nyereményjátékok, közönségtalálkozók, és azok a megmozdulások, amelyek a rádiót népszerűsítették, mind-mind úgy valósultak meg, hogy ott voltam a sűrűjében. Barátságok születtek a munkának köszönhetően, nagy találkozások, könnyes elválások… Volt itt minden. Zömében csupa szép dolog, amelyekre szívesen emlékszem vissza. A rádió technikai felszereltsége pedig akkor, azt hiszem, élen járt a térségben, öröm volt úgy dolgozni, olyan körülmények között, amilyeneket a működtető cég megteremtett. – Tíz év alatt rengeteg emberrel volt alkalma beszélgetni. Fel tud idézni nagyon emlékezetes találkozásokat? – Az összes meghívott vendégem megérdemelne legalább egy mondatot. Annyi mindent tanultam csak azzal, hogy ültem és hallgattam őket… Bár sokszor szóltak rám a hallgatók, hogy a stúdióvendégeim szavába vágok. Rengeteg szép programról hírt adtunk, ha a kistérségünkben összecsaptak két fedőt, mi tudtunk róla és nagydobra vertük. Szóval a legendás Omega együttes frontemberétől, Kóbor Jánostól az egyszerű gazdákon át a politikusokig sok emberrel volt szerencsém szóba elegyedni. Vannak persze nagy kedvenceim, akiknek ittam a szavait. Ilyen Kincses Kálmán lelkész, akitől mindig tanultam valamit, vagy Andrási Erika, akiben azt csodálom, hogyan lehet annyi energia egyetlen emberben. Sportolók, tűzoltók, vállalkozók, óvó nénik, tanítók, szakemberek, celebek. Olyan sokan voltak vendégeim, hogy ha hozzákezdenék a nevek szerinti felsoroláshoz, olyan lenne ez az interjú, mint egy telefonkönyv. Hétfőtől péntekig minden nap volt egy meghívottam, de előfordult, hogy akár hárman-négyen is megfordultak a stúdióban. Lehet számolni… – A legrutinosabb rádiósokkal is előfordul, hogy hibáznak. Emlékezetes baki? – Azt mondják, aki dolgozik, az téved? Nos, én akkor robotoltam. Tévedésekben magasan csúcstartó vagyok. Órát, napot, műsort tévesztettem el, vagy a meghívottamat kereszteltem át. A szóbotlások és a kétértelműre sikerült kifejezések is okoztak nevetőgörcsöt. Bekapcsolva maradt mikrofon, rosszul olvasott szavak… Van, amiből válogatni. Többször csokorba is gyűjtöttük ezeket a bakikat, és bejátszottuk a hallgatóknak. Hogy melyik volt a legemlékezetesebb? Talán a hallgatókat kéne erről megkérdezni, én nem tudom. – Imádott rádiózni, de volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, elég volt, váltani kell? – Többször is. Ilyenkor jött egy jó ötlet, valami változás a rádió háza táján, kitalált, életre hívott új műsor, érdekes kampány, és máris ott volt az új kihívás, úgy éreztem, ismét friss levegőt szippantok, hiszen még annyi a felfedezésre váró, ismeretlen terület. – Nagyon karakteres, egyéni hangszíne van, ami megosztotta a hallgatóságot, volt, akinek sértette a fülét, volt, akinek kenegette. Mégis, mi volt több: elismerés vagy kritika? – A műsorvezetés csak egy kis szelete annak, ami egy rádiónál zajlik. Mikrofon mögött ülve sok biztatást kaptam, aki nem szerette a „rekecses” hangom, nos annak a kedvéért nem héliumoztam, de ha megszólítottak, hogy ismételek, hadarok vagy lassú vagyok, netán okoskodó, akkor ezeket megszívleltem, és jó néven is vettem. Javítgattam, csiszolgattam a technikámat, stílusomat állandóan. Az általam gyártott reklámokat szerették a megrendelők, a tematikus műsoroknak is sikere volt, hogy a jótékonysági kampányokat ne is említsem. Mindent összevetve: magasan több pozitív visszajelzést kaptam, mint elégedetlent. – Mi volt a legszebb hallgatói ajándék? – A hallgatói örömkönnyek. – Másfél éve hárman maradtak a rádiónál. Ön, a főszerkesztő, Tankó Julianna műsorvezető, és Bándi-Keszey Judit hírszerkesztő. Sokkal több lett a munka, de mégsem ez volt a döntő oka annak, hogy mindhárman egyszerre mondtak fel. Személy szerint miért érezte úgy, hogy ezt így, ebben a formában már nem tudja folytatni? – Bár szakmailag nagyon sokat kaptam a rádiótól, a hallgatóktól, az azt működtető cég háza táján gyökeres változások történtek. Mindenki számára ma már nyílt titok, hogy a cég eladta a kábeltévé-hálózatát egy multinacionális cégnek. Bár a logika szerint ez bevételi forrást jelent a cégnek, a rádió mindennapjait továbbra is a takarékosság jellemezte, magánéletünket a létbizonytalanság. A tulajdonosok a reklámbevétel ugrásszerű növekedését várták úgy, hogy erre nem szántak egy teljes munkakört. A hétvégi műsorrács változása, a nagy lendülettel beindított műsorok átmenet nélküli megszüntetése, a hirtelen hozott, szakmaiságot mellőző, többnyire pénzügyi döntések számomra lehetetlenné tették a folytatást. Persze, emellett az alapbércsökkentés, a bónuszok teljes kiiktatása is mind olyan tényezők, amelyek együttállása ide vezetett. – Február 23-án búcsúzik a Vox Fm-től. Készül valami meglepetéssel a hűséges hallgatóinak? – Most vakációzom, de mielőtt eljöttem, elbúcsúztam, elköszöntünk. Mind a hárman, hiszen már úgy, és olyan lelkülettel, mint régebb, biztos, hogy többé nem ülünk a Vox mikrofonja mögé. Ezek után már az utód betanítása következik, műsort, több mint valószínű, hogy nem vezetek már. De ha mégis úgy fordulna, akkor újra elmondanám, hogy mindent köszönök: lehetőséget, szakmát, szeretetet. – Hogyan tovább? Véglegesnek tekinti a Vox-szal való szakítást vagy, ha valami változik, és rendeződik a helyzet, újra ráhangolódik a 88,6-os hullámhosszra? – Ami biztos, hogy megyek. Megyünk. Bár mindhárman eldöntöttük a távozást, időközben az egyik kolleginám, abban a reményben, hogy főszerkesztő lehet, a maradás mellett döntött. Én még nem tudom, hogyan tovább. Az biztos, hogy nem leszek sem gépészmérnök, sem űrkutató. Lázár Emese