A jelek arra mutatnak, hogy a székelyföldi térségben növekszik a doktori képzésekre jelentkezők száma, ennek eredményeképpen nyilván a doktori fokozatot megszerzett fiatal szakemberek száma is. Ez a folyamat minden bizonnyal egyfajta térségi tudásfelhalmozásnak is tekinthető. Az MTA DOMUS programjának támogatásával zajlott le nemrég egy csoportos kutatási program, amely ezzel a témával foglalkozott. Erről kérdeztük a kutatási program vezetőjét, dr. Biró A. Zoltán professzort.

Fotó: László F. Csaba

– Milyen érv szólt amellett, hogy éppen most foglalkozzanak ezzel a témával? Új jelenségek vannak ezen a téren, vagy ez a kutatás adósságot törleszt, és most elemzik a korábban is aktuális témát? – A válasz is-is. A doktori képzés iránti érdeklődés ebben a térségben nem új fejlemény, azonban napjainkban újabb vonatkozásai is vannak ennek a jelenségnek. Olyan változások, amelyek térségfejlesztési szempontból is fontosak. A tudományos fokozat megszerzése az 1989-es változás előtt sem volt lehetetlen, de a képzési kínálat rendkívül korlátozott mértékű volt, kevesen élhettek ezzel a lehetőséggel. A székelyföldi térségben ebben az időszakban nem voltak egyetemek, kutatóhely is nagyon kevés volt. Elsősorban olyanok szereztek tudományos fokozatot, akik hivatalokban vagy a tanügyben dolgoztak. Az 1989-es változások után teljesen újjáalakult az egyetemi képzés, ennek kapcsán a doktori képzés is. A sok új egyetem oktatóhiánnyal küszködött, ez a helyzet már a kilencvenes években felpörgette a doktori képzést. Mára ez a helyzet lényeges mértékben megváltozott. Egyre növekszik azoknak a száma, akik nem egyetemen vagy kutatóintézetben dolgoznak, vélhetően nem is fognak ilyen helyeken dolgozni, de mégis fontosnak tartják a doktori fokozat megszerzését. Ez tapasztalható a székelyföldi térségben is, és ez fontos új társadalmi fejlemény. Közelítheti a 100-at azok száma, akik doktori képzésben vesznek részt vagy az elmúlt években fejeztek be ilyen képzést, és nem tartoznak egyetemekhez, kutatóhelyekhez. A térség helyzetéből nézve ez tekintélyes szám. Olyan új fejleményről van szó, amely a térség számára kihívás és fejlesztési lehetőség is. – Kik a jelentkezők, milyen motivációk állnak a doktori képzésre való jelentkezés mögött? – A jelentkezők között egyetemi képzést nemrég befejező fiatalok és harmincasok, negyvenesek egyaránt vannak. Mindez azzal is összefügg, hogy a székelyföldi egyetemi képzési helyek egyre több mesteri képzést kínálnak, és ott a jelentkezők száma magas. Nem kevesen öt-tíz év vagy még hosszabb tanulási szünet után jelentkeznek mesteri képzésre. A mesteri képzés befejezése pedig feltétel a doktori képzésre való jelentkezéshez. Hogy miért jelentkeznek? Vannak, akik jelenlegi munkahelyüket igyekeznek hosszabb távon bebiztosítani, mások vezetői pozíciók megszerzését tervezik. De sok esetben találkozunk olyan érvekkel, hogy „tanulni szeretnék valami újat”, „szeretném kipróbálni magam ebben is”, önképzési, személyes tanulási ambíciók állnak sok esetben a doktori képzésre jelentkezés mögött. Az összkép tarka, esetenként többféle érv, szándék, ambíció áll a döntés mögött. Nem akármilyen döntésről van szó, hiszen a doktori képzés fölvállalása több éves elkötelezettséget, jelentős időbeli, anyagi és energiaráfordítást jelent. – A doktori képzésre való jelentkezők számának növekedését már önmagában pozitív tényként kezelhetjük? – Azt gondolom, igen. Térségfejlesztési szemszögből mindenképpen előnyös folyamat. Azt jelzi, hogy formálódik egy olyan csoport, réteg, amelynek tagjai a tudásszerzést, az önképzést valóban fontosnak tartják, a maga valós értékén kezelik. Közismert, hogy napjainkban ebben a térségben is sok ellenkező vélemény hangzik el. Közéleti szereplők is mondanak olyanokat, hogy felsőfokú tanulásnak nincsen értelme, inkább minél hamarabb szakmát kell tanulni, sőt, a középiskolai képzés helyett is szakképzést ajánlanak a fiataloknak. A közvéleményben pedig a tanulás, az iskola presztízse már jó ideje csökken. Nem áll szándékomban minősíteni ezeket a véleményeket, de azt gondolom, hogy ezeknek a véleményeknek a megfogalmazói a tudás és a tanulás fogalmát nagyon szűkkörűen értelmezik. Lényegesnek azonban azt tartom, hogy van olyan társadalmi folyamat – ha szűk körben is – amely az ellenkező irányba mutat, a tudás fölértékelődését jelzi. Vidéki világban ez biztató folyamat. – De fölhozható egy kézenfekvő ellenérv. A közkeletű vélekedés a doktori fokozatot a kutató szereppel vagy az egyetemi oktató szereppel köti össze. Az egyetemi oktatói helyek a térségben telítettek, kutatóintézetek nem alakulnak. Akkor – leegyszerűsítve a kérdést – mire lesz jó, milyen célt szolgálhat erre a térségre vetítve a doktori képzés? – A mindennapi vélekedés gyakran fogalmaz meg véleményt, és ez így természetes. A társadalomkutatás azonban első lépésben a társadalmi tényeket veszi számba. Tény az, hogy a térségben egyre többen jelentkeznek doktori képzésre. Lehet pozitív vagy negatív véleményt formálni erről, de ettől ez még társadalmi tény a marad, senkinek nem tilthatjuk meg, hogy doktori képzésre jelentkezzen, és a trendet sem fordíthatjuk meg. Amit megtehetünk: nézzük meg, hogy mi van a társadalmi tény mögött és mi következik belőle. Mi azt a csoportot kutattuk, amelynek tagjai nemrég PhD fokozatot szereztek vagy most vannak benne a képzési folyamatban, nem tartoznak egyetemekhez vagy kutatóhelyekhez és – kevés kivételtől eltekintve – vélhetően nem fognak odatartozni, és akik ebben a térségben élnek, Hargita és Kovászna megyében, illetve Maros megye keleti részén, vagyis kisvárosi-rurális környezetben. – A számbavételen túl milyen szempontokat követ egy ilyen elemzés? – Az első kérdés ami fölmerül az azzal kapcsolatos, hogy a doktori képzési programokban résztvevők milyen szakmai kompetenciákat szereznek a képzési időszak során. Természetesen, szakmai ismereteket szereznek a választott tudományterületen. Az adott tudományterülethez kapcsolódó tudás nagyon fontos eredmény, a doktori program végén ehhez kapcsolódóan írnak – egyéni kutatás alapján – egy nagyobb terjedelmű dolgozatot, vagy könyvet adnak ki. Ez azonban a megszerzett szakmai kompetenciáknak csak az egyik része. Azt is mondhatjuk, hogy térségfejlesztési szempontból nem is ez a fontosabb. – A közvélekedés ezt tartja fontosnak. Úgymond a doktori fokozatot szerző személy egy adott szakterületen „tudós” lesz. A doktori képzésre vállalkozók számára is nyilván ez a fontos. A térség szempontjából egyéb kompetencia a fontos? – Meglepőnek tűnhet erről beszélni, de vidéki térségek esetében a doktori képzést választók személyes érdeke és a térség érdeke nem feltétlenül, és nem teljesen fedi egymást. Inkább azt lehet mondani, hogy a személyes érdek és a térségi érdek kiegészíti egymást. Miről is van szó? Nyilvánvaló, az optimális eset az lenne, ha a doktori képzést befejezőket ebben a térségben egyetemi katedrák és intézeti kutatóhelyek várnák, ahol a választott szakterülethez kapcsolódó tudásokat kutatóként vagy oktatóként hasznosítani lehet. Csakhogy ebben a térségben és a vidéki térségekben általában az egyetemi oktatói helyek száma kevés vagy telített, kutatóintézeti helyek meg nincsenek, akik ebből a térségből doktori képzésre jelentkeznek, azok ebben a térségben élnek, de helyek hiányában nagy valószínűséggel nem lesznek egyetemi oktatók vagy kutatók. Hogyan lehetne hasznosítani a megszerzett szakmai kompetenciáikat ilyen helyzetben? A térség szempontjából – azt is mondhatnánk, hogy érdekéből – azt kell felmérni, hogy az adott szakterülethez kapcsolódó tudás mellett milyen más kompetenciákat szereztek a doktori képzésre jelentkezők, és ennek ismeretében lehet gondolkodni azon, hogy a térség érdekében ezt miként lehetne hasznosítani. – Milyen szakmai kompetenciákról van szó? – A doktori képzés, szakterülettől függetlenül többféle szakmai kompetencia megszerzésére, kifejlesztésére is lehetőséget ad. Ilyen többek között a szakterületen való tájékozódás képessége, a kapcsolatépítés és kapcsolatmenedzsment, az információ-feldolgozási képesség, a szakmai prezentációs jártasság, a publikációs gyakorlat, a kutatási gyakorlat és hasonlók. Csupa olyan kompetencia, amely a vidéki térségben ritka vagy hiányzik. Kis részben ilyen kompetenciák az egyetemi képzés során is szerezhetők, de térségünkben kevés az olyan egyetemi hallgató, aki már az alapképzés vagy a mesteri képzés során tudományos munka végzésére vállalkozik. A doktori képzés során viszont az ilyen szakmai kompetenciák megszerzése kötelező, hiszen a képzési kreditek megszerzése jelentős mértékben ilyen kompetenciákhoz kapcsolt. – A szakmai kompetenciaszerzés folyamata vagy eredményessége személyenként minden bizonnyal eltérő… – A szakmai kompetenciaszerzés személyenként valóban változó lehet, de a térség szempontjából az a kérdés a lényeges, hogy a doktori képzésben résztvevők, és ugyanakkor az ebben térségben élő szakemberek összessége együttesen milyen/mekkora kompetenciacsomagot képvisel.  – Hogyan működhetne, milyen területen hasznosulhatna ebben a térségben egy ilyen kompetenciacsomag? – Két nagyobb terület jöhetne számításba, nézzük az elsőt. Hogyan működnek az esetek döntő többségében a vidéki térségben az intézmények, hivatalok? Elsősorban ügyintéző, problémakezelő helyként. Az önkormányzatok nagy részénél is azt tapasztaljuk, hogy a szakmai tudást külső szolgáltatóktól vásárolják, nem arra törekednek, hogy ilyen téren saját munkaköröket alakítsanak ki maguknak. Ezek a hivatalok többnyire abban teljesítenek gyengén, amiben a doktori képzést teljesítő szakemberek erősek. Ilyen a szakmai tájékozódás és a szakmai feldolgozás képessége, az elemzési jártasság, a szakmai kapcsolatok kialakításának és működtetésének, a hálózatokhoz való tartozásnak a gyakorlata, a színvonalas prezentációs gyakorlat, adatbázis kezelés, szakmai kommunikáció és hasonlók. Vidéki térségben általában az a jellemző, hogy a hivatalok és intézmények nem is alakítanak ki ilyen munkaköröket, nem építik be működésükbe az ilyen jellegű kompetenciákat, általában a hivatal szakmaisága az ügyintézés-ügyvitel síkján marad. Az ilyen képességek, kompetenciák most elérhető közelségbe kerültek. Volna mit beépíteni a hivatalok és intézmények működésébe. Ez lehetne az egyik hasznosítási terület. – Mi lehetne a másik hasznosítási terület? – Ez valamivel bonyolultabb és nehezebb feladat, de nem kevésbé fontos. A tudományos munkavégzés feltételeinek a megteremtéséhez kötődik, olyan helyzetben, amikor a szakember számára nem elérhetőek az egyetemi és kutatói helyek. Vidéki térségekben, így a Székelyföldön is korábban a tudományművelésnek az egyéni modelljei alakultak ki. Az ebben a térségben élő szakember – amennyiben a tudományművelés megszállottja volt – hivatali, munkahelyi elfoglaltsága mellett foglalkozhatott kutatással, szakmai tájékozódással, ha akart, ha volt ilyen egyéni ambíciója. Nem voltak elérhetőek a tudományos munkavégzéshez szükséges szakmai információk, nem lehetett szakmai kapcsolatokat működtetni, az eredményeket csak szűkkörben ismertethette. A tudományművelés az egyéni hobbi irányába tolódott el, mindenki annyit dolgozott és olyan szinten, amire a körülmények lehetőséget adtak. Ez az egyéni műhelyek modellje. Nem lenne jó, ha ebben a térségben a mai pályakezdő, fiatalkutatók is ilyen helyzetbe kényszerülnének, ezt a modellt vinnék tovább, termelnék újra. – Esélyt jelent nyilván az is, hogy kinyílt a világ, meg lehet szerezni a szakmai információkat, lehet működtetni szakmai kapcsolatokat? – Igen, ez a változás egyik feltétele. A térség településeiről be lehet lépni a távoli szakkönyvtárakba, szakmai adatbázisokba, a szakmai kapcsolattartásnak nincsenek elvi korlátai, szakmai konferenciákon, tudományos kiadványokban lehet közzétenni az eredményeket. A színvonalas, versenyképes tudományművelés elvben vidéki világban is végezhető. Ha azonban a vidéken élő szakember nem egyetemi oktató és nem kutatóhely tulajdonosa, hanem napi teljes munkaidőben valami egyébbel kell foglalkoznia, akkor ez csak elvi lehetőség marad. Egy személy energiáját, lehetőségeit messze meghaladja az, hogy teljes munkaidőt igénybe vevő kötelezettségek mellett még kutasson, tájékozódjon, kapcsolatokat, menedzseljen, anyagi forrásokat szerezzen, utazzon, publikáljon. A versenyképes tudományművelés komplex, többszintű, idő-és energiaigényes tevékenység. Ha minden feladat a fiatal, pályakezdő kutatóra marad, akkor rövid kísérletezés után lemond a tudományművelésről, a doktori képzés során szerzett kompetenciák pedig lebomlanak. Vagy teljesen lemond a tudományművelésről, vagy pedig elkezdi újratermelni az egyéni tudományművelési modellt, amely erre a térségre korábban is jellemző volt, és amelynek nem igazán tartozéka a versenyképesség. – A jelenlegi térségi feltételeket, adottságokat ismerve lehet-e megoldást, kiutat javasolni? – Az első lépés mindenképpen az lehet, hogy tudatosítani kell a korábban említett kompetenciacsomag meglétét, illetve azt a térségi fejlesztéspolitikai esélyt, amelyet ez a csoport potenciálisan képvisel. Ez a tematizációs feladat nem a fiatal kutatók dolga, a tudományos képzésben és a tudományművelésben érintett térségi és térségen kívüli szakmai szervezetek, testületek tudnak ezen a téren lépni. Nem véletlen, hogy ennek a témának az elemzését az MTA DOMUS Programja támogatta. A DOMUS Program az elmúlt időszakban sok székelyföldi kutató tudományos munkavégzését támogatta ösztöndíjakkal, szakmai utakkal, konferencia részvételekkel. Bízunk benne, hogy elemzésünk összefoglalója a térségben is figyelmet kelt. A tematizációt követően pedig gyakorlati jellegű kezdeményezésekre van szükség. Ilyen lehet mindenekelőtt olyan térségi szolgáltatási keretrendszer kialakítása, amely az egyéni szakmai munkavégzés menedzsmentjének feladatait legalább részben átveszi. Lehet ez szakmai információk kínálata, kapcsolat menedzsment, rendezvényszervezés, szakmai lobbizás és hasonlók, amelyek legalább részben támogatják (tehermentesítik) az egyéni tudományművelést. – Ez egyfajta virtuális intézményi hálózat irányába mutat? – Jelentős továbblépést jelentene olyan digitális intézményi keret kialakítása (ez nem jelent falakat és státusokat), amely ösztönzi és támogatja a térségi fiatal kutatók közti kapcsolatokat, együttműködést, kisebb-nagyobb interdiszciplináris programok végzését). Minden olyan megoldás hasznos lehet, amely „mozgásban tartja” a megszerzett kompetenciákat, és a térségi tudományművelésben a versenyképesség kritériumát érvényesíti. A mai fiatal kutatók számára nem idegenek a digitális munkaplatformok, az interdiszciplináris megközelítések. Ilyen irányokba elindulva lehetne gyakorlati megoldásokat találni annak a szakmai kompetenciacsomagnak a térségi hasznosítására, amelyet az egyetemeken, kutatóhelyeken kívül lévő térségi fiatalkutatók csoportja képvisel. Én bízom abban, hogy három évtizednyi kísérletezés után a térségi fejlesztéspolitikai gondolkodás és gyakorlat változni fog, és innovatív elgondolásokba belefér a térségben élő fiatal kutatók kompetenciáinak hasznosítása is.

Sarány István