Medvetáncoltató cigányok A Szé­kely­ud­var­hely­en élő Be­re­cz Edgár folytatott beszélgetés első részében a hazai – és ezen belül a székelyföldi – cigányságnak a társadalomban betöltött helyéről, eredetéről, kasztokba való tagolódásáról esett szó. Az alábbiakban a nyelvtanulásról, viselkedéskultúráról, a viseletről, a cigányság helyzetének változásáról lesz szó, illetve arról, hogy miben vehetnénk tőlük példát. – Ahogyan üzletembereket, külföldieket szoktál, úgy cigányokat is tanítasz kisebb-nagyobb rendszerességgel nyelvekre és viselkedéskultúrára? – Igen. Megfigyeltem, hogy nagyon intelligensek és szorgalmasak. A nyelvet a fülükkel érzékelik, mint a zenét. Eddig háromnyelvűnek tudtuk a [székelyföldi] cigányokat, akik anyanyelvük – a rromanesz – mellett magyarul és románul mindig kiválóan beszéltek, beszélnek ma is, és ebből sok előnyük származott. Azonban egyre több az öt-hat európai nyelvet ismerő közöttük – még a nyolc-tíz beszélt nyelv sem ritka náluk (!) –, főleg a csatornások és a kereskedők körében, akik Németországban, Magyarországon, Szlovákiában, de Lengyelországban, illetve másutt töltik az esztendő jelentős részét. Kis cégeket gründoltak maguknak, amelyekkel átlépik az országhatárokat, és részben hivatalossá teszik amúgy átláthatatlan kereskedelmi gyakorlatukat és módszerüket, amely egyébként úgy működik, mint a modern MLM-piramisok láncolata, csakhogy ők ezekről nem beszélnek, hanem benne élnek és művelik. És ami a legfontosabb: köreikben a bizalom és az üzleti etika maximális. Nincsenek írott szerződéseik – vagy csak ritkán –, a becsületszó azonban kötelez. – A mi cigányainkat másutt is látod? – Találkoztam már földiekkel Spanyolországban, Olaszországban, Németországban. Úgyszólván mindenfelé. Az úgynevezett fehér társadalom ebből csak annyit lát, hogy a jólét demográfiai robbanást okozott a hagyományai­kat megélő cigányoknál. A gyermek továbbra is fontos a családjaik életében, de már nincs annyi. Továbbá gomba módra nőnek ki a házaik, a palotáik a földből, cserélődnek ki a lovas szekereik használt autókra, majd márkás nyugati luxusgépkocsikra, amelyek méregdrágák. Mindez a cigányság élni akarásáról, töretlen életkedvéről tesz tanúbizonyságot, amely magában hordozza a jobb és a szebb élet utáni vágyakozást. A durva anyagi szemlélet, a materializmus mindenek fölötti volta azonban nem érintette meg őket, nem okozott akkora kárt, mint a fehér társadalom köreiben. Egy cigány nem ég ki, nem fut pszichológushoz, nem szed drogokat, és nem lesz öngyilkos. Mi ennek a magyarázata? Nem más, mint a gondolkodásmód és az életforma. Ők nem egyszemélyes társadalomban, hanem közösségben élnek, ahol mindenkinek megvan a helye és a szerepe, ahol az egyént mint a legkisebb fogaskereket is megbecsülik. Fontos számukra a család és a gyermekek – nyilván –, de a munka hajszolása, a pénz megszerzése nem önző egyéni vágyakat elégít ki, hanem a család és a közösség érdekében történik. A siker nem személyre szabott, náluk a siker többszemélyes. A győzelmet és a megvalósításokat mindenki élvezi. A még meglevő hagyományaikhoz szívósan ragaszkodó, cigány nyelvet beszélő, viseletében sem „elromlott” közösségeik nagy átalakuláson mentek át az utóbbi évtizedekben, de úgy modernizálódtak, anélkül, hogy társadalmi berendezkedésük megsínylette volna, s továbbá öntudatra tértek. – Álljunk meg itt pár szóra… Honnan származtatható, miért ilyen a cigányok viselete? – Amit mi cigányosnak gondolunk, az tulajdonképpen törökös. Onnan jön sálvárszerű bő nadrágjuk, a hegyes orrú lábbeli a férfiaknál, a nők papucsa, a rikító, virágos szoknyák – Márdin és Urfa bazárjaiban fedeztem fel ezeknek a textíliáknak az alapanyagát. És ennek a ruházatnak nincs téli változata! Ugyancsak török hatás a házaik kültéri festésére használt élénk – türkiz és piros – színek… Akkor folytatnám a gondolatot… Szükségét érzik a szervezkedésnek, a tömörülésnek. Kinőttek a tömegből szellemi vezetőik, és törekednek maguk közül való tanítókat és prédikátorokat képezni. Valami elkezdődött a mellettünk, velünk élő székelyföldi közösségeikben is, amit a mi politikusaink nem akarnak érzékelni. Továbbra sem gondolnak arra, hogy valamilyen érintkezési pontot, kapcsolatot keressenek e cigány csoportokkal és vezetőikkel. Nekünk, magunknak, az autonómiaigényünket megfogalmazó, mintegy hétszáz­ezres lélekszámú székely-magyar kisebbségnek – amely rohamosan fogy, s amely megjátssza ugyan, hogy ebben a régióban többség, de azért van egy másik nemzetalkotó etnikum is a feje felett, és Brüsszel, amely erősebbnek hiszi magát a Jóistennél – nincsen semmilyen kidolgozott stratégiája arra, hogyan kovácsoljunk ebből a felépíthető kapcsolatból tőkét. Fogalmunk sincs arról, hogyan fordítsuk hasznunkra a szomszédságunkban élő társbérlők tudását és vagyonát. Holott – ha tetszik, ha nem – a sorstársakat szövetségessé kell(ene) tennünk arra az esetre, ha netalán kitör valamilyen országot-világot felforgató ribillió, esetleg keleti vagy nyugati invázió. Csak akkor lehetünk biztonságban, ha mellénk állnak. És mi melléjük! – Közelednünk kellene a cigányok felé? – Az eddig számtalanszor lenézett, megvetett, és másod-, illetve harmadrendű állampolgárként kezelt cigányság ma már nem az, aki a tegnap volt, és nemcsak a jelentős tőkefelhalmozás miatt. Eddig úgy tudtuk, hogy ők csak a mának élnek, a pillanatra, az eseményre, a mai cselekvésekre koncentrálnak, és maximálisan kiélvezik annak másodperceit. Ez most annyival módosult, hogy megérintette őket is a kapitalizmus, de vele együtt a tudatos cselekvés igénye is nőtt bennük. Nem keresik a konfliktust más nációkkal. Elhatárolódnak a politikától. Nem szidják a rendszert. Kerülik az összeütközést a törvénnyel. Jól kigondolt forgatókönyv szerint dolgoznak, gyűjtenek és építkeznek. De a legjobb befektetésnek mégiscsak az embert tartják! Egyre inkább odafigyelnek gyerekeik taníttatására – bár módszereik sokszor alternatívak –, fehér házitanítót tartanak, és minden erejükkel egy új társadalom megteremtésén fáradoznak. Mindez pedig megérdemli az odafigyelést… Ha eddig nem akartunk velük szövetkezni, talán lassan már késő lesz. A székelység, az erdélyi magyarság is egyre fogy. És szegényedik. A fiatalok után az idősek is pánikszerűen menekülnek külföldre, hogy gyermekeik, unokáik mellett élhessenek valahol nyugdíjasnapjaikban. Falvaink elöregedése és kihalása ellen még semmilyen biztos orvossággal nem rukkoltak elő sokat imádkozó és politizáló vezetőink. Papjaink és a választott tisztségviselők. Az idő pedig a cigányságnak dolgozik. A jövő az övék, mert a magyarság elvesztette ön- és én-tudatát, a magába vetett hitet és a jövőképet. A történelmi tapasztalat alapján elmondhatjuk – Egyiptom, Görögország, a Római Birodalom példáján át –, hogy amennyiben egy nép elsorvasztja vitalitását, védekező, szaporodó és alkalmazkodó képességét, az előbb-utóbb kihal. Ez maga a kérlelhetetlen és biztos természetes szelekció. Az ország pedig mindig azé, aki teleszüli és dolgozva belakja. A Székelyföld is.

Simó Márton

                                      Belorusz cigányok