Júniusban lesz 25 éve, hogy pappá szentelték Bálint Emilt, a Szent Ágoston-templom jelenlegi plébánosát. Ennek apropóján beszélgettünk eddigi tapasztalatairól, arról, hogy mit tart a legfontosabbnak hivatásában és hogy milyen kihívásokkal szembesül a hívek körében. –Oroszhegyen született. Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, mi indította arra, hogy a papi hivatást válassza? – Mély élmények fűznek a szülőfalumhoz, ahol és nevelkedtem. A papi hivatásom indulása Péter László plébános szolgálati idejéhez kötődik, amikor felkértek, hogy vállaljam el a sekrestyési, harangozói tisztséget, ezt egyik barátommal közösen, 3 éven keresztül végeztük. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően merült fel bennem, hogy pap legyek. A másik esemény az életemben, ami erre indított, a csíksomlyói búcsún való részvétel volt, a szomszéd nénivel, a kommunista diktatúra idején. Emlékszem arra az éjszakára, amit végigimádkoztunk és -énekeltünk, nagyon mély nyomot hagyott bennem. – Júniusban lesz 25 éve, hogy pappá szentelték. Mit jelent önnek Istent szolgálni, az ő apostola lenni a mai korban? – Úgy gondolom, hogy nem könnyű sem az embereket, sem az Istent szolgálni, mert ebben a szolgálatban sokszor találkozunk konfliktusos helyzetekkel. Amikor elindultam a papi életem útján, akkor azt választottam jelmondatként, hogy „ha szeretet nincs bennem, mit sem érek…” (1 Kor 13). Most is úgy érzem, hogy a szeretet kell a hajtómotorja legyen az Istenszolgálatunknak is, és az emberszolgálatunknak is. – Ha jól tudom Gyergyószent­miklóson, Nagy­enyeden, majd Ba­lán­bányán szolgált és 2018 szeptemberében nevezték ki a csíkszeredai Szent Ágoston templom új plébánosává. Lelkileg mivel gazdagodott egyes szolgálati helyein? – Nagyon szép éveket töltöttem Gyergyószentmiklóson káplánként, Hajdó István volt az akkori főesperesünk és nagyon jó légkör volt ott. Biró József volt az egyik káplántársam, de Ilyés Zsolttal és Boros Lászlóval is voltam egy-egy évet. Gyergyószentmiklós sajátos lelkipásztori élményekkel gazdagított, szabad voltam olyan szempontból, hogy nem kötöttek építkezési munkálatok, bürokratikus dolgok, így teljes gőzzel és teljes lélekkel a pasztorációra tudtam koncentrálni. A gyerek-, és ifjúsági misék mély benyomást tettek rám, de szívesen emlékszem vissza a lelki beszélgetésekre, lelki vezetésre is, amelyek meghatározó szerepet játszottak az ottani éveimben. Aztán Enyedre helyeztek, ami szintén kivételes hely volt, a pasztoráció mellett a gazdasági életet is meg kellett szervezni. Az ottani nyelvi- és vallási szórványban alkalmazkodni kellett egy másfajta mentalitáshoz, illetve mint székely embernek, azt is meg kellett tanulnom, hogy milyen a nem székely emberekkel együtt dolgozni. Itt is nagyon mély baráti kapcsolatok alakultak ki és úgy érzem, szép éveket töltöttem ott. Balánbánya ugyancsak különleges hely volt, ahogy odakerültem, rá egy évre bezárták a bányát. Felújítottuk a templomot külsőleg, belsőleg, s az emberek rengeteget segítettek, ez a közös együttlét kovácsolt egy masszív, erős közösséggé bennünket. A mai korban mindenkinek megvan a maga kis világa, de fontos, hogy az emberek érezzék, az egyház közösség és közösségben tudjuk kifejezni azt, hogy kik vagyunk. Közösség által tudjuk építeni a jövőnket, megmaradásunkat, társadalmunkat. Csíkszereda új kihívás, most barátkozom ezzel a hellyel, de hiszem azt, hogy itt is lehet szép dolgokat kialakítani, Isten segítségével. – Miután idehelyezték, azt nyilatkozta lapunknak, hogy a helyi mozgalmakat, közösségeket szeretné erősíteni, a gyermekpasztorációra hangsúlyt fektetni és az ifjúságra is odafigyelni. Hol tart ezen célok megvalósításában? – Azt látom, hogy nem könnyű sem a gyerekeket, sem a fiatalokat mozgósítani a mai világban, mert rengeteg program van számukra, nem egyszerű felébreszteni bennük a vágyat a természetfeletti, az Isten iránt. Az embert az elszemélytelenedés veszélye fenyegeti és nem mindegy, hogy egy fiatal mit él és tapasztal meg a plébánián. Fontos lenne, hogy a gyermekek a szentmisén, a közösségi programokon jelen legyenek, az oltár körül a templomban jól érezzék magukat és cselekvően részt vegyenek a szentmisén. Szeretnék az ifjúsági szentmisékre is nagyobb hangsúlyt fektetni, jobban megszervezni azokat. Sok szétment családi élet van, ezeknek a szenvedő alanyai mindig a gyerekek, célom ezeket a családokat is valamilyen formában bevonni az egyház életébe, ahogy az időseket is. – Papként melyek voltak a legszebb élményei? – A szép élményeim közé tartoznak az Enyeden szervezett táborok vagy a balánbányai ministráns kirándulások. Felemelő élményt jelent számomra továbbá megtapasztalni az emberek elköteleződését, áldozathozatalát azért, hogy a közösséget előre mozdítsuk, előre vigyük. Mély benyomást tesz rám, amikor nem a kicsinyesség, az önzés vezet valakit, hanem az emberség, a nagyvonalúság, a tenni akarás, a segítőkészség, s ezzel Istent láthatóvá teszi mások számára. – Mi a jövőképe? Hogyan lehet a híveket megtartani, megerősíteni Isten útján, a mai társadalomban? – Én úgy látom, hogy az ember fogékony a természetfeletti iránt és abban látnám a pap fontos szerepét, hogy ebben a fogékonyságában segítse az embert, hogy ne csak a fogalmak szintjén tapasztalja meg az isteni jelenlétet az életében, hanem konkrétan, emberek, cselekedetek által. Egy olyan világban és egy olyan társadalomban élünk, amelyet meghatároz a kényelem szeretete, ahol az ember nemigen szeret áldozatot hozni és megvannak a maga kis elvárásai akár a pappal, akár az egyházzal, akár másokkal szemben.

Barabás Emőke