A dokumentálás és a szépség összhangja Nyakukba vették a világot címmel közölt a Hargita Népe fotóriport-sorozatot idén júliusban és augusztusban. A fényképeket a csíkszeredai fotóriporter és fotóművész, Fodor Zsuzsánna készítette, aki idén tavasszal utazott el többek között a török–szír határra, hogy testközelből is megismerje az átmenetileg, de mégis életvitelszerűen menekültként élők körülményeit. Neki köszönhetően pedig mi is bepillanthatunk a híradókból és újságokból kimaradt emberek hétköznapjaiba, félelmeibe és örömeibe. A kö­zelmúltban a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) fotópályázatán dicséretet kapott beküldött pályamunkája. [caption id="attachment_36620" align="aligncenter" width="4042"] Fodor Zsuzsánna 1986-ban született Csíkszeredában. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán film–fotó–média szakot végzett. Dolgozott pályázatíróként, valamint ügyelőként a Maros Művészegyüttesnél. Jelenleg a Hargita Stúdió operatőre. Munkája mellett különböző fotósoknak szóló pályázatokon vesz részt, amelyeknek köszönhetően sokat utazik és élhet szenvedélyének.[/caption] – Hogyan kezdett érdeklődni a fényképezés iránt? – Csíkszeredában a szomszédunkban lakik Labancz István fotóművész, akivel jó kapcsolatot ápolt a családom még gyermekkoromban. Ahányszor összeültek és ő beszélt a fotózásról, csillogott a szeme. Ő nagyon jópofa ember, tele élettel meg jó humorérzékkel. Tetszett a nyitottsága, amit összekapcsoltam a fotóművészettel. Ő segített megvenni az első analóg fényképezőgépemet és tanított meg tulajdonképpen fotózni. Akkor inkább hobbiként tekintett a környezetem erre a szenvedélyre, a családom nem feltétlenül támogatta, hogy film–fotó–média szakra iratkozzak Kolozsváron a Sapientiára. – Segítettek az egyetemi évek abban, hogy fotós vénája fejlődjön, irányította témák, műfajok felé? – Inkább az emberi kapcsolatok terén voltak értékesek az egyetemi évek. A fotós képzés sajnos nagyon vékony szálon futott az egyetemen. De voltak tanárok, akik sokat segítettek, például Móser Zoltán magyarországi fotóművész. Ő volt az, akivel bizonyos szempontból nehéz volt dolgozni, de sok jó dolgot elleshettünk tőle. Ő kimondottan filmre fotózott, amit nagyon szerettem. Egyetem alatt nem is volt saját digitális gépem, egy analóg Canon gépen dolgoztam végig. Az egyetem által vásárolt vegyszereket és felszerelést használhattuk, ennek köszönhetően pedig éjszakákat töltöttünk a fotólaborban. – Melyek a kedvenc fotós témái? – Nem szakosodtam tudatosan soha. Hosszú ideig nehéz volt embereket fotóznom, nehéz közel kerülni egy bizonyos témához, helyzethez, az emberekhez. Nagy tapasztalat és talán bizonyos személyiségtípus kell ehhez. Szeretem, ha az emberek tudják, hogy fotózom őket. Fontos, hogy ők legyenek azok, akik bevezetnek a saját világukba. Az utóbbi időben viszont nagyon megszerettem az embereket, helyzeteket fotózni. Kedvenc témám az utcai fotózás vagy fotózsurnalizmus. Távol áll tőlem a divatfotó vagy koncepciós fotó. Nehezemre esik, hogy bizonyos elméleti rendszer köré vagy azzal együtt építsek fel egy munkát. Annál gyakorlatiasabb ember vagyok. A természetfotónál pedig a minimalizmus híve vagyok: minimális legyen a színvilág és a formák. Az a jó, ha nem zajlik sok minden a képen. Ha például naplementét fotózok, akkor arra vagyok kíváncsi, hogyan ötvöződnek a színek. Szeretem akár hosszú expozícióval bemosni ezeket a színeket, amitől lesz egy kis dinamikája a képnek, de mégis megmarad az egyszerűsége. – Sokfelé járt-kelt szerte a világban. Isztambul a szíve csücske. Honnan a szerelem? – Már volt korábban kapcsolatom a várossal. Egyetem alatt két nyáron is dolgoztam ott. Törökországba először egy középiskolai kirándulás alkalmával jutottam el. Már akkor megfogadtam, hogy visszamegyek még oda. Számomra az volt a legegzotikusabb világ, amit addig tapasztaltam. A mostani politikai viszonyok ismeretében furcsán hangozhat, de számomra megnyugtató az a város. Biztonságot adó helyre mentem, nem volt idegen. – Meséljen egy kicsit Törökországról? Hogyan jutott ki oda most, a menekültválság idején? – Volt egy magyarországi pályázat, amelyet megnyertem. Lakókocsit biztosítottak volna, amellyel lementem volna Törökország nyugati partvidékére. Meg is nyertem ezt a pályázatot, de kiderült, hogy nem lehetett biztosítást kötni a lakókocsira, így bármilyen műszaki probléma vagy baleset történt volna Törökországban, az anyagi károk engem terheltek volna. Ezt pedig nem mertem bevállalni. De továbbra is foglalkoztatott a gondolat, hogy el kellene mennem oda valahogy. Szerettem volna látni, hallani, hogy mi történik ott. Végül saját költségen mentem el. A fotóim megjelentek két újságban is, ezért anyagilag visszajött az, amit az útra költöttem. – Mit tapasztalt ott? Mivel tudná a legkönnyebben leírni, hogy mi zajlik? – Én a szélcsendet tapasztaltam meg: lejárt már a 2015-ös nagy menekülési hullám, a török kormány éppen megegyezett az Unióval. A mostani politikai helyzet kavargásai pedig az ottjártam után kezdődtek. Békés időszak volt, de akikkel találkoztam, érződött rajtuk a kétségbeesés, hiszen nem látták át, hogy mi történik. Nem kapnak elég információt azzal kapcsolatban, hogy mik a lehetőségeik. És közben meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy egy olyan helyről jönnek, ahol lehetetlen már élni. Itthon az emberek mérgesek akkor is, ha egy nagyobbacska városban reggel fél óra helyett 40 percbe telik beérni a munkahelyre, vagy nem működik a telefon. Ezzel szemben képzeljen el egy olyan helyzetet, amikor a léte, a jövőképe vagy a családja biztonsága kérdőjeleződik meg. – Milyen a hangulat a menekülttáborokban, Önök csak illegálisan létrehozott telepekre jutottak be? – Törökországban hivatalos me­ne­külttáborba esélytelen bejutni. Volt, aki segített, hogy hivatalos úton bejussunk, sőt szóba került, hogy becsempésznek oda, de nem sikerült. A saját újságíróikat sem engedik be. Így bukkantunk rá egy illegális menekülttáborra. Azt láttuk, hogy az élet mindennapi rendje még ott is kialakul. Zajlott az élet: sütötték a kenyeret, az emberek elmentek dolgozni a földekre – rettenetesen kevés pénzért, mert nagyon kihasználják őket. Persze legálisan nem is dolgozhatnak. De nem láttam át a jogi hátterét a dolgoknak. Próbáltunk kérdezősködni, jegyzetelni és valahogy átfogni azt, hogy mi a státusuk, de nagyon sok ellentmondásos dologgal találkoztunk, és hétről hétre változtak akkorjában a törvények. – Hogyan értesültek arról, hogy mi történik? Ők az információktól elzárva éltek? – A hivatalos álláspont szerint a hivatalos menekülttáborokban értesítik az embereket, hogy milyen rájuk vonatkozó döntések születnek. Meg az emberjogi szervezetek is állítólag informálják őket. De egyébként egymástól tudták meg az információkat, amelyek megalapozatlanok. De az, hogy milyen utak járhatók éppen, egymástól és az embercsempészektől tudták meg. – Embercsempészekkel találkoztak? – Nem lehetett őket látni, és akik nagyjából tudták, hol zajlik az embercsempészet, azt javasolták, hogy maradjunk távol, mert életveszélyes ott járkálni. Nagyon sok pakisztáni emberrel találkoztunk, valamint bangladesiekkel és elefántcsontpartiakkal. Jelenleg is 2,7 millió menekült van Törökországban. Egy török ismerős – akivel Gazianpetben ismerkedtem meg, de izmiri – mondta, hogy érdekes összehasonlítani a Törökország déli részén tartózkodókat, azokkal, akik már a nyugati Izmirben vannak. Akikkel a déli részen találkozunk, bennük megnyugvást, fellélegzés tapasztalható, mert érzik, hogy a közvetlen veszélytől megmenekültek. Akik pedig már Izmirbe jutnak, azokban újra a feszültség lesz úrrá. Ott van bennük a kérdés, hogy mikor és hogyan tudnak továbbhaladni. – Gaziantepben mivel és mennyi időt töltött? – Egy hetet töltöttem ott, egyesületeknél kopogattam, akik segíthettek bejutni a menekülttáborba. Nagyon sok idő elment azzal, hogy tulajdonképpen információra vártam. Kapcsolatba kerültem az ottani fotósklubbal, akik meghívtak, hogy tartsak fotós előadást. Ők vittek el a város azon pontjaira, ahol szír családok laktak. Így fedeztem fel, hogy ott is megvannak a társadalmi csoportok, a nagyon szegények, valamint a középosztály. Velük találkoztam, de a nagyon gazdag szír menekült réteggel – mert ilyen is van – már nem sikerült. Ők már a háború kezdetén elmenekültek, most pedig különböző vállalkozásokat működtetnek, vendéglőik, telefonos üzleteik vannak. – Kurdokkal kapcsolatba került? – Kevésbé militáns kurdokat ismertem ott meg. Többek között az egyik ottani fotós is kurd volt. Ő nem az az ember, aki kiállna a kurd érdekek mellett, viszont a fia már ilyen. Nagyon sok török tulajdonképpen alevi vallású, akárcsak a kurdok nagy része. Ez az iszlám egyik legliberálisabb irányzata. Egy ilyen alevi imaházba is ellátogattam, ahol a jelenlévők többsége kurd volt. Nem véletlen, hogy az alevik azok, akik elég nyitottak ahhoz, hogy a menekülttémáról beszélgessenek, és képesek többféle álláspontot is megérteni. – Járt Palesztinában és Izraelben is? Miket tapasztalt ott? – Palesztinába műhelymunkára mentem egy uniós pályázaton keresztül. Hét európai és ugyanannyi palesztin jelentkező vett részt ezen a műhelyfoglalkozáson. Az ott-tartózkodás is inkább a környezet és az életmód megtekintése miatt volt igazán érdekes. Nagyon érződött a zártság, a pszichológiai nyomás a palesztin és az izraeli fél között, még turistaként is. Az ellehetetlenítés, ami ott zajlik, nem feltétlenül jelenik meg fizikailag, hanem inkább apróságokban. Például a palesztin barátokat nem engedték le a hatóságok velünk a Holt-tengerhez, mivel a partszakasz izraeli felügyelet alatt van. Ilyen finomságok tarkítják a hétköznapokat. Meghatározzák ugyanis, hogy egyes terültek csak palesztin vagy csak izraeli katonai fennhatóság alá tartoznak, de vannak közös területek is – ez egyébként csak Palesztinában van így. – Ugorjunk egy nagyot a kontinensen. Nemrégiben Norvégiában és Litvániában is járt. – Igen, egy uniós pályázattal, a CreArt projekt által, amely kiállítássorozatot mutat be néhány európai városban. A részt vevő városokból a művészek beadhatnak egy-egy pályamunkát, amivel részt vesznek a programban, alkotásukat pedig bemutatják az adott városokban. Tavaly szerencsém volt, kiválasztották egy installációmat, amelyet idén Litvániában és Norvégiában már bemutattak, legközelebb pedig Portugáliába viszik. Ez különbözik az újságírói munkától, a művészeti világ távolabb állt tőlem, de ennek köszönhetően ebbe is belepillanthattam. Érdekes, hiszen kicsit eljátszhatsz magával a médiummal. – Hogy néz ki az installáció, amellyel jelentkezett? – Egy kör vászon, amelynek a külső felére minimalista tájképeket illesztettem, a belső fele egy, a palesztin–izraeli határon található falrészlet fotóit tartalmazza, a falat megszámozták és szögesdrótok futnak rajta. Az installáció címe Horizontok. Márk Boglárka