erős felhőzet
Bérszínvonal
Megint az utolsók vagyunk a bérek országos rangsorában – állapítom meg keserűen az utóbbi napok híreit olvasgatva. Keserűségemet az sem oldja, hogy nem feltétlenül bízok meg az ilyen statisztikákban, ugyanis az eredmények jórészt attól függnek, hogy ki készíti őket, milyen céllal és milyen módszert alkalmazva. De az a tény, hogy az időnként megjelenő különböző rangsorolásokban a megye mindig az „előkelő” utolsó, vagy utolsó előtti helyen áll a bérek tekintetében, jelzi, hogy valami nincs rendben, itt tényleg sokkal rosszabb a helyzet, mint másutt.
A legutóbbi adatok szerint 1483 lej volt Hargita megyében az átlagbér, mélyen az országos átlag – azaz 2088 lej – alatt, miközben Bukarestben 2857 lej, Kolozs megyében 2328 lej, Temes megyében 2217 lej, Szeben megyében pedig 2138 lej volt a nettó átlagbér. A lista végén Teleorman, Suceava, Neamț és Vrancea megye áll, de azokban is valamennyivel meghaladja a havi nettó átlagbér az 1500 lejt.
Olvasom az okokat boncolgató magyarázatokat, kommenteket is: a térség rurális-mezőgazdasági jellege és a földrajzi elszigetelődés áll a gazdasági elmaradottság és az abban gyökerező alacsony bérek mögött. Olvasom azt is, hogy az alkalmazottak többsége közalkalmazott, s bérezésük is annak megfelelő, azaz közszférai, tehát jóval kevesebbet keresnek, mint a versenyszférában. S a mi versenyszféránkban sem magasak a bérek, ugyanis a vállalkozások zöme a faiparban, illetve a nőket foglalkoztató konfekcióiparban tevékenykedik, s e vállalkozásokban is köztudottan alacsonyabbak a fizetések, mint más ágazatokban.
Egyik ismerősöm mondogatja időnként, mikor terítékre kerül a téma, hogy nincs is mit várnunk mindaddig, amíg Csíkszeredában a legnagyobb áramfogyasztó az egyik nagyáruház. Bizonyára sarkít, s lehet, hogy van egy-két termelő egység, gyár, amelynek magasabb a villanyszámlája, de példája érzékelteti, hogy mennyire nincsenek nálunk több embert foglalkoztató, nagyobb vállalkozások.
Ha az országot járjuk, láthatjuk, hogy az utóbbi egy-két esztendőben gombamód nőnek ki az ipari építmények a kisebb-nagyobb városok mellett, s a „húzó” nagyvárosok, mint Brassó, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyvárad és még hosszan sorolhatnánk közelében óriási lendülettel fejlődnek a kisebb települések is. Termelnek, gyártanak, szolgáltatnak. A munkaerőt foglalkoztatják. A képzett munkaerőt pedig megfizetik. Ez meglátszik a települések arculatán, az utcákon furikázó autók márkáján és korán, s azon, hogy e településeken kevesebb a turkáló és az olcsó, de silány árut kínáló bolt.
Mint említettem, elmaradásunk okaként a földrajzi elszigeteltséget hozták fel szakértők és laikusok egyaránt. Lehet, hogy van valami a dologban, ugyanis a megyét két fontos útvonal szeli át észak–dél és kelet–nyugat irányban, de e főbb utak minősége rég nem volt ilyen csapnivaló, mint ezen a tavaszon. A vasút fokozatosan leépült, az autópályák széles ívben elkerülnek, s a Csíkszeredához legközelebbi repülőtér jelenleg Bákóban, Bukarestben vagy Kolozsváron található. Mindez csak arra elegendő, hogy gyermekeink időnként hazalátogassanak, vagy évente pár alkalommal mi keressük fel őket az országban vagy a nagyvilágban egy-egy olyan helyen, ahol esélyük van arra, hogy a minimálbérnél többet keressenek.
Elszigeteltségünk gyökere földrajzi. De kétlem, hogy ne lenne politika ennek az elszigeteltségnek a fenntartásában, ugyanis a nagy infrastrukturális beruházások messze elkerülnek bennünket. S elszigeteltségünk belülről is fakad, mert nem kell nekünk sem „tápos”, sem „román” befektető… Körbebástyáztuk magunkat szimbólumainkkal, s közben nem vesszük észre, hogy körülöttünk nagy léptekkel halad a világ. Mi meg maradunk további frusztrációkat eredményező bérszínvonalunkkal.
Sarány István
