Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A harmincegy néhány éves, özvegy ápolónő Dürenmatt-novellákat olvas, amikor háza előtt lerobban egy autó. Egy férfi kopog be, hideg vizet kér a kocsi hűtőjébe, majd távozik. Az ápolónő még heteken át nem alszik, csak vár és vár... A nagymama nevelte, később javítóintézetet is megjárt bukaresti srác tizenhárom éves, amikor először hallja a Body and Soult, húszéves korára tud venni egy szaxofont. A hozzá hasonló fiatalok Chubby Checkerért és Bill Haleyért őrjöngenek, ő Charlie Parkerért és Dizzy Gillespiért rajong. Amikor pedig végre eljutna egy dzsesszfesztiválra, akkor fellépés előtt az autóbuszban felejti a hangszerét...Paul, a bölcsész egyetemista, a Herăstrău park egyik padján Ezra Poundról töpreng, amikor a pad másik szélére letelepedik egy lány. Ha megkérdezné tőlem, hogy mikor született William Blake, az lenne legkiválóbb ürügy a megismerkedésre – gondolja, de hát a lány csak hallgat és hallgat. A negyvenesztendős Lucian Goyáról, Daliról, majd Turnerről írogat az egyszobás, majdnem ablaktalan tömbházlakásban, amikor megszólal a csengő és hazafias munkára hívják: zöldséget kell ültetni a tömbház köré..... Nem folytatom. A múlt század nyolcvanas éveiben még soha nem olvastam olyan novellákat a kortárs román irodalomban, mint a Bedros Horasangian (1947) szövegei. Egyfolytában átjárás az irodalomból, a művészetekből a hétköznapi életbe és vissza, de nem is akárhogyan, hanem olvasmányosan, szomorkásan, derűsen, cinikusan, groteszkül, a társadalom és az emberi lélek ezernyi rezdülését ötvözve. Azokban az években, amikor a kinti fagy és sötétség ellen védekezve a bukaresti román értelmiség az irodában is felhúzta a síruhát, és legalább a saját fejében nem hagyta kialudni a fényt. Három kötetből válogattam és fordítottam az írásokat, a könyvet azonban hiába nyomták ki 1989 őszére, Bucureşti-ben – a kiadói sort nézve emlékezzünk csak a földrajzi nevek kötelező leírására – nem engedték megjelenni, így 1990-re maradt a bemutató. A nagydarab, nagyszakállas bukaresti örmény író majdhogynem elsírta magát, amikor a magyar válogatást kézbe vette és utána, dedikációval, elküldte majd valamennyi könyvét. Jó ideig Románia athéni nagykövetségén volt kulturális attasé, majd az ezredforduló után négy esztendőn át a New York-i román kulturális központot igazgatta. Annak idején sokat leveleztünk – ő jóval gyakrabban, mint én. Azután Bukarestben különböző lapokban írogatott, most pedig bloggerként, inkább örmény vonatkozásokkal foglalkozik. Néhány esztendővel ezelőtt hallottam, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták is felfedezték a Magányos lovat. Talán nem véletlenül. Hiszen autópálya már jóval több van, de ló kevesebb.  

Székedi Ferenc