Száz évvel ezelőtt, 1919 januárjában Becze Imréné Mártonffy Anna, a csíkszeredai polgári leányiskola tanárnője szabadságért folyamadott, hogy leányát, Becze Annát, visszavihesse a budapesti Angol Kisasszonyok Intézetébe. A következő években még nyújtott be hasonló kérést, és többször igényelt útlevelet, míg 1923 februárjában a család meghozta a végső döntést és benyújtotta repatriálási kérelmét. Csíkszentmártoni Becze Antal „vaskezű” alispán özvegye és utódai nemsokára örökre elhagyták szülőföldjüket, s velük együtt itthonról kihalt egy székely nemesi család. [caption id="attachment_84329" align="aligncenter" width="301"] Becze Imre Fotók: levéltári forrásból[/caption] Az elűzöttekről, az utódállamokból 1918–1924 között Magyarországra költöző menekültekről, repatriálókról, optánsokról évtizedekig hallgatott a történetírás, a centenárium alkalmából viszont számos tanulmány, kötet született a témában. A szakirodalom szerint mintegy 400–430 ezerre tehető az 1918 novembere és 1924 között Magyarországra érkezők száma. Az eltávozottak között több száz (több ezer?) székelyföldi család is volt. A jelenség a kortársakat is foglalkoztatta, s az itthonmaradók rendszerint kritikával illették őket. Dr. Nagy András Városkép és ami hozzá tartozik című kötetében például így fogalmazott: „Nem tudom, tételesen kimondták-e magyar részen a repatriálást, az Erdélyből való kitelepülés, vagyis a romániai magyar népi kötelezettségek elől való megfutás lehetőségét. A békeszerződésben benne volt mint lehetőség, hiszen a forma kedvéért benne is kellett lennie, de nem szabadott volna ehhez onnan »túlról« adni biz­tatást, és ezzel, valamint fedezet nélküli ígérgetésekkel tömegmozgalmat csinálni az eltávozásból. Inkább maradásra kellett volna bírni még azokat is, akik menni akartak. Hogy a román uralom támogatta a repatriálást, az természetes, hiszen ezzel évtizedeket nyert meg magának, még ha pillanatnyilag nem is tudta mindenütt megfelelő emberekkel betölteni az üresen ma­radt helyeket. Mi történt Csíkszeredában? Pars pro toto: ami itt volt, ugyanaz történt Erdély-szerte. Eltávozott egész sor vezetőcsalád. Ezek, itt, messze értéken alul kótyavetyélték el ingatlanaikat. Elmentek a tapasztalt apák és anyák, elvitték az amúgy is megritkult fiatalság utánpótlására hivatott nemzedéket. A repatriálás emellett kilencven százalékuknak rosszul sikerült. Akik idővel állást, lakást stb. kaptak, a meggyökeresedéshez szükséges évtizedek alatt azok is az idegenek sorsát élték. A trianoni Magyarországon mindig jöttmentek maradtak, fiaik pedig elszivárogtak a nagyvilágba. Ezalatt itthon üresen ásított a helyük, de mert a dolgok rendje szerint az űr igyekszik magát betölteni, az állásoknak, árván maradt ingatlanoknak hamar akadt gazdája. Erre még a győztesek sem számítottak Trianonban.” Dr. Nagy András könyvében elsőként éppen a Becze család példáját említette, és én is elsőként most őket mutatom be, vagy legalábbis, amit tudni lehet sorsukról. Kis Becze ki-kicsoda Becze Antal jogász, országgyűlési képviselő, Csík vármegye alispánja 1842-ben született Csíkszentmártonban. Különböző beosztásokban 35 évig szolgálta a megye közügyeit. Az irányításával történtek a megye nagy építkezései: felépült a csíkszeredai vármegyeháza, a polgári leányiskola, a törvényszéki palota, a vigadó, a csíkszeredai főgimnázium. Az ő alispánsága és Mikó Bálint főispánsága alatt vezették be az erdőtörvényt, ekkor épültek a vármegye útjai és a körvasút. Sok iskola nyílt meg, végrehajtatott az Olt szabályozása. Alispánságáról 1906-ban mondott le. 1913-ban hunyt el. Becze Antal a mindszenti templomkerítésben, felesége családjának, a Czikó családnak sírjában nyugszik. Becze Antal és Czikó Mária gyermekei: Becze Ilona (férjezett Balla Attiláné), Becze Imre, Becze László és Becze Gábor. Becze Imre 1873-ban született Csíkmindszenten. Jogi tanulmányokat folytatott Kolozsváron, majd a felcsíki járás szolgabírója, 1898-ban vármegyei aljegyző, később a csíkszeredai járás főszolgabírója lett, de 1911-ben, megrongált egészsége miatt nyugdíjazását kérte. Az első világháborúban népfölkelőként harcolt, többször kitüntették. 1900-ban jegyezte el Mártonffy Annát, a csíkszeredai polgári leányiskola tanítónőjét. Házasságukból született 1901-ben István, 1903-ban Imre György, 1904-ben pedig Anna lányuk. [caption id="attachment_84327" align="aligncenter" width="355"] Mártonffy Anna[/caption] Becze László 1903-ban, életének 25. évében, hosszas betegség után elhunyt. Becze Antal harmadik fia, Becze Gábor 1888-ban született Csíkmindszenten, valószínűleg szintén jogot végzett, és az első világháborúban több évig a fronton harcolt. A Csíki Lapok többször hírt adott harctéri kitüntetéseiről és előléptetéséről, utoljára 1917-ben, amikor „a király Becze Gábor m. kir. 9. honvéd huszárfőhadnagynak az ellenséggel szemben tanusitott kiválóan vitéz és eredményes magatartásáért a Signum Laudist a kardokkal adományozta”. (Csíki Lapok – 1917. október 31.) Ugyanez év decemberében dr. Tolnay Lajos főispán Becze Gábort irodaigazgatónak nevezte ki. Becze Ilonát (Ilkát) 1892-ben jegyezte el Balla Attila marosszéki birtokos és kiskapusi állomásfőnök (valószínűleg ugyanő lett később Sepsiszentgyörgy állomásfőnöke). Házasságukból – a Becze Antal gyászjelentőjében szereplő nevekből ítélve – tíz gyermek született. Özvegy Becze Antalné, csíkmindszenti Czikó Mária 1916 őszén, a román betöréskor lányának a családjával menekült el. 1916. október 13-án Balla Attiláné, az özv. Becze Antalné férje után járó nyugdíjának kiutalásáért folyamodott Fejér Sándor alispánhoz. „Anyám itt velünk van Zomborban – írta Balla Attiláné –, és mivel itt is igen drága az élelmiszer, rá vagyunk utalva az ő penziójára is, mivel az uram Kolozsvárt kell legyen üzletvezetőségnél és mi itt Zomborban vagyunk és két felé többe kerül az élet.” (Románia Nemzeti Levéltárának Hargita Megyei Hivatala, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 12339/1916 iratcsomó) [caption id="attachment_84328" align="aligncenter" width="437"] Özv. Becze Antalné Czikó Mária[/caption] Az összeomlás után Száz év teltével megpróbáltam a rendelkezésemre álló levéltári dokumentumok és sajtómegjelenések alapján árnyaltabbá tenni, mi állhatott a szülőföld elhagyására vonatkozó döntés mögött, mi történt 1923-ig, amíg Becze Imre, Becze Imréné Mártonffy Anna és özv. Becze Antalné a repatriálási kérelmet benyújtotta. 1919. január 10-től Mártonffy Anna 8 tanítási napra szabadságot kért, hogy lányát, Becze Annát Budapestre, az intézetbe visszavihesse. Ugyanebben az 1918/1919-es tanévben a fiúk, István és Imre György (a későbbiekben inkább a György vagy az I. György nevet használja) a csíkszeredai főgimnázium tanulói voltak. A gimnáziumi értesítő szerint az 1918 „november első napjaiban lábrakapott zavargások idején a Nemzeti Tanács jóváhagyásával a helybeli polgári őrség különitményeképen nov. 5 től nov. 11-ig éjjelnappali hűséges szolgálattal az internátusban elhelyezett tábori kórház- és az intézet javait védelmezték” mindketten, jó néhány osztálytársukkal együtt. Az önképzőkör 1918. október 1-jén tartott alakuló gyűlésén a VIII. osztályos Becze István lett a kör elnöke, a VII. osztályos Becze György pedig a bíráló bizottság egyik tagja. Becze István 1919-ben jelesen érettségizett és több könyvjutalmat és különböző alapítványokból pénzjutalmat is kapott. A következő tanévben az öccse lett az önképzőkör titkára és ő is sikeresen leérettségizett, még ha valamivel gyengébb eredménnyel is, mint István. Időközben, 1919 áprilisában Becze Imre nyugalmazott főszolgabírót kinevezték a Kovács János csíkszeredai rendőrkapitány nyugdíjazása folytán megüresedett állásba. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 2218/1919 iratcsomó) A tisztséget viszont nem sokáig tölthette be: júliusban már hírt adott a Csíki Lapok, hogy megtörtént Csíkszereda város átvétele a román hatalom részéről (erről sorozatunk egyik következő cikkében majd részletesebben is szó lesz) és „Becze Imre rendőrkapitány állását szintén kényszerítve volt elhagyni és helyébe rendőrségi főnöknek J. Pop volt bukaresti rendőr főhadnagy neveztetett ki.” A csíkszeredai levéltárban fennmaradt egy 1919. július 27-én keltezett jegyzőkönyv, amely arról tanúskodik, hogy a város rendőrsége, amely akkor a Kossuth utca 32. szám alatt működött, alkalmazottaival és vagyontárgyaival együtt állami kötelékbe került át. A rendőrségnek ekkor hat alkalmazottja volt – nevükből ítélve valamennyien román nemzetiségűek –, a vagyontárgyak leltárán pedig 29 tétel szerepelt (írógépek, állófogas, fali fogas, fegyverfogas, kanapé, három hosszú pad, székek, fotelek, irattartó szekrény, lámpák, telefon, kézmosó lavór nélkül stb.) (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 607/1919 iratcsomó) 1920-ban Becze Imréné Már­tonffy Anna ismét útlevelet kért. „Kislányom, Becze Anna csíkszeredai lakos az 1919/1920 iskolai évben az »Angol kisasszonyok«nevelő intézetében Budapesten tanult. Folyó év június havában az iskolai év véget érvén levizsgáztak s így szüksége merült fel annak, hogy Budapestről Csíkszeredába a szülei házhoz visszahozzuk. Tekintettel arra, hogy még csak 14 éves, ezen utat egyedül megtenni képtelen, feltétlen szükséges, hogy hazahozatala végett személyesen utána menjek” – fogalmazott Becze Imréné, kérve, hogy az utazási igazolványban tüntessék fel, hogy 30 kg. élelmiszert visz magával, hazafele pedig gyermekének csomagját, mintegy 50 kg súlyú csomagot hoz. (RNL HMH, F 7 Csík vármegye levéltára – Alispáni iratok 4. számú leltár, 3063/1919 iratcsomó) 1921-ben „a pénzügyminiszter Csikvármegye alcsiki járásának tizenhét községe területére Becze Imre földbirtokosnak Csikszentmárton székhellyel só- es dohánymonopoliumi engedélyt adott.” (Csíki Lapok – 1921. február 20.) „Ezen foglalkozás azonban igényeinek nem felelvén meg, rábírták, hogy repatriáljon. Nagy unszolásra eladta szeredai házát és szent­már­to­ni ősi birtokát s elhagyta a szülőföldjét” – jegyezte fel Tivai Nagy Imre. A Becze család sorsának további alakulásáról sorozatunk következő részében lesz szó. Daczó Katalin