Két Becze Antal nevű szereplője volt a csíki közéletnek az elmúlt másfél évszázadban – szólal meg belőlem a helytörténész, de a jó barát és a kortárs is: az első, a szentmártoni-mindszenti eredetű Becze Antal Csík vármegye többször is újraválasztott alispánja volt a 19. század utolsó harmadában, s aki rendkívül sokat tett Csíkszeredának a modern értelemben vett várossá válásáért, és bár kemény kézzel, de közmegelégedésre vezette a vármegye dolgait. (Kár, hogy az utódai 1918-at követően kitelepedtek. A fia, mint vagonlakó a rákospalotai rendező pályaudvaron, tragikusan vetett véget életének.) A második a csíkcsomortáni Becze Antal (szül. 1937-ben), matematika–fizika tanár, két évig Csík rajon tanfelügyelője, majd az 1968-as megyésítést követően a Hargita Megyei Művelődési Bizottság elnöke, 1968–1982 között. (Nem mellékesen Becze Zoltán közismert sportújságíró édesapja és e sorok írójának egykori osztálytársa, keresztkomája és egy életre szóló lelki barátja.) Huszonöt esztendeje, hogy pár száz méterre a magyar államhatártól, a nyílegyenes úton, egy nagy sebességgel közeledő gépkocsi halálra gázolta a kocsijából éppen kiszállt Becze Tónit, az autóban ülő családja szeme láttára... „Borax vagyok, a nép fia!” – mondta magáról, és mi elfogadtuk őt így 1950 őszétől, a Csíkcsomortánból naponta gyalog a gimnáziumba bejáró osztálytársat. Vagány fiú volt, majd mindegyik diákcsínyünk részese, de a jó ügyeknek is a felpártolója. Most először vallom be, hogy tiltott ponyvaregényt olvasni tanórák alatt a Kis-Somlyó Szent Antal-kápolnája elé húzódtunk ki, ahol csak a jó Isten látott és télidőn, a déli órákban jól megütközött a nap. 1953 júniusában, amikor mi kellett feldíszítsük az előttünk járó két végzős osztály tantermeit, „szektorokra” osztottuk a várost az éjszakai illegális tulipán- és orgonabeszerzési akciónk során. Mint annyiszor, Tónival akkor is egy csapatban voltunk és a tisztviselőtelep megkopasztásáért feleltünk… Aztán ketten maradtunk az osztályunkból érettségi után, akik a kolozsvári Bolyai Egyetemre felvételiztünk. Ő a matfizre, a sétatéri Arany János utcai épületbe, én az egykori Marianumba, ahol az egyetem humán karai működtek. (Az osztálytársaink többsége ugyanis az orvosira és mérnökire ment, azok voltak a „menő” szakok akkoriban.) Aztán Kolozsváron együtt mentünk bálba a „bőrösökhöz”, mert úgy hírlett, hogy ott voltak a legbelevalóbb leányok… Ki is fogtuk egyszer a „székelyek futását”, amikor a bőrös-tanoncfiúk nyolc-tíz méterről is eltaláltak az utánunk dobált székekkel… Azt is tudom, hogy magában rettenetesen meggyászolt, amikor harmadév elején, 1956 novemberében csak úgy eltüntettek a Józsa Béla Diákotthonból a fogaikat reánk rég fenő szekusok. Aztán olyan szembe-szomszédok lettünk a csíkszeredai, akkori Lenin utcában, a Városi szálló és vendéglő közelében, és örömünkben keresztkomaságot kötöttünk. Tóni barátom egy agilis közéleti ember szerepét kezdte játszani, érezte, hogy többre képes: előbb tanfelügyelő, majd megyei kultúrbizottsági elnök lett, párban Bucur Nicu alelnökkel, és az is maradt tizennégy esztendőn keresztül. Nem tudom, hány korszerű művelődési ház épült a megyében az ő idejében, hány köztéri szobrot állítottak, vagy hány képzőművészeti tárlatot kellett közös erővel felrakjunk és megnyissunk – ekkor ugyanis már egy fedél alatt dolgoztunk a Mikó-várban, én mint a Csíki Múzeum munkatársa (éppen a Becze Tóni csendes háttértámogatásának köszönhetően). Amikor egy-egy elvtárs akadékoskodott valamiért kulturális ügyekben, akkor Tóni tudott műharagra gerjedni, amelyről mi mind tudtuk, hogy célirányos és mű… A százötven esztendeje csak a különféle hadseregek kaszárnyájaként működő Mikó-vár megszerzése, a zsögödi Nagy Imre Galéria felépítése, vagy a Hargita Székely Népi Együttes létrehozása csak néhány a látható és – nemegyszer – a székely furfang bevetésével elért győzelmeinek. Ha rákérdeztem, csak vágott a szemével, hátat fordított és elkezdett valami hiányosság miatt kiabálni. De soha sem úgy, hogy valakit megalázzon! [box type="shadow" ]„Borax vagyok, a nép fia!” – mondta magáról, és mi elfogadtuk őt így 1950 őszétől, a Csíkcsomortánból naponta gyalog a gimnáziumba bejáró osztálytársat. Vagány fiú volt, majd mindegyik diákcsínyünk részese, de a jó ügyeknek is a felpártolója. [/box] Ha tehette, néha meg is tréfált. 1968 őszén gyakran kellett járnom a törvényszéket. Egyszer Hajdu Gábor ügyvéd barátom azt mondta: „Te, ha már annyit jársz ide, adjunk be egy rehabilitálási kérést neked, ha nem használ, nem is árt alapon, mert most éppen van törvényes lehetőség.” Ráálltam. Két tanút is meg kellett jelölni a beadványban, az egyik Becze Tóni lett. A Városi Bíróság elnöke, György Béla nagy komolyan kezdte Tónit faggatni a múltamról és a viselt dolgaimról. Mivel szemben laktunk, és mivel én akkor éppen egyedülálló voltam, elég nagy forgalom volt nálam akkoriban barátokból és barátnőkből, amire tett is Tóni néhanapján egy-egy maliciózus megjegyzést. A törvénybíró előtt is kezdte: „N. B.-t sokan ismerik, fiatalok, értelmiségiek, újságírók, akik szívesen időznek az otthonában. Elnézem sokszor, késő éjszaka is ég nála a lámpa. De ő… – és ennél a pontnál mindenkiben megfagyott a vér! – …nem a barátaival mulat, hanem most is olvas, tanul, képezi magát!” Azt hittem, valaki nem állja meg, és kitör a feszültségoldó kacagás a tárgyalóteremben. De nem, Tóni elment, ameddig elmehetett és... játszott akár egy tehetséges jellemszínész. Mikor aztán rákérdeztem, hogy mégis, mi lett volna ha…, ő egy székely közmondással válaszolt: „Tanuld meg: okkal s móddal még a sz..rt is meg lehet enni. És etetni, másokkal! A rendszer uraira gondolt, minden bizonnyal. Mikor már csak ketten maradtak Gergely Andrissal helybeli székelyek a „nagy házban”, amolyan létszám feletti megtűrteknek, egyszer azt mondta nekem: „Te, ha én még egyszer megcsíphetem egy osztálynapló sarkát, azt többet nem eresztem ki az ujjaim közül!” Sajnos csak keveset adatott meg neki, hogy taníthasson! Halálának 25 éves évfordulóján el kellett mindezeket mondanom, hogy mindabból, amik voltunk és amiket igyekeztünk megtenni, mentsek meg néhány szikrázó, közös pillanatot. Ennyire kötelez az emléke. Nagy Benedek