Bartolf Hedwig – Emberség és elhivatottság

A hölgyválasz eredetileg olyan táncot jelentett, amikor a nők kérik fel táncra a férfiakat. Képletes értelemben ugyan, de ennek ad helyet a Hargita Népe sorozata. Hölgyválasz rovatunkban vezető tisztséget betöltő Hargita megyei nők mondják el, ők hogyan látják a világot és a benne betöltött szerepüket. Bartolf Hedwig nyugalmazott pedagógus korábban a Hargita Megyei Tanfelügyelőség vezetője is volt.

Vlaicu Lajos
Becsült olvasási idő: 7 perc
Bartolf Hedwig – Emberség és elhivatottság
Bartof Hedwig, nyugalmazott pedagógus. Fotó: Bartolf Hedwig/Fb

– Beszélne keveset a Csíkszeredába költözése előtti időszakról? Gyermekkoráról, illetve tanulmányairól, majd a letelepedésről és családalapításról? Miért épp Hargita megyét választotta?

– Arad megyében, Szemlakon születtem, a magyar határ közelében, ahol annak idején svábok, románok, magyarok és romák laktak. Mai szóhasználattal élve multikulturális helyen nevelkedtem. Óvodába és iskolába a településen jártam és német nyelven tanultam, mivel édesapám sváb, édesanyám székely, viszont ő is már gyerekkorában Szemlakra került. A középiskolát Nagylakon végeztem, főleg a magyar–román határátkelőhelyről ismert városban. Később a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanultam német-francia szakon, 1983-ban végeztem. Akkoriban országos kihelyezés volt érvényben – minden végzőst az egyetemi központoknál média szerint csökkenő sorrendbe soroltak, egy másik listán a betölthető állások szerepeltek – mindenki eredményeitől függően választhatott, amikor sorra került. Városon szerettem volna tanítani, mert nem voltam férjnél, valahogy nem tudtam elképzelni, hogyan tudnék boldogulni falun egyedül. Így kerültem Csíkszeredába, az akkori 12-es Számú Általános Iskolába, melyet ma Nagy Imre Általános Iskolaként ismerünk. 

– Tehát kezdetét vette a tulajdonképpeni csíki élet... Frissen végzettként milyen tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodott? 

– Kezdetben nem volt elég óraszámom, így a mostani Székely Károly Szakközépiskolában is tanítottam. Később ebben az iskolában címzetes állást is szereztem, ott tanítottam egészen 1990-ig. Majd 1990-től egészen 2022-ig, míg nyugdíjba jöttem, a Márton Áron Főgimnáziumban oktattam németet. 

– A pedagógusi pálya mellett, azzal párhuzamosan egy fontos tisztséget is betöltött. Beszélne, kérem, erről? 

– 1992 és 1994 között tanfelügyelő is voltam. Kilencvennégy decemberében megszületett a kisfiam – aki azóta már nagyfiam –, onnantól nem tudtam a tanfelügyelőséget vállalni, nem tudtam terepre járni, a családi életemet nem tudtam ennek a tisztségnek megfelelően alakítani, visszamentem tanárnak. Később, 1998-ban visszatértem a tanfelügyelőségre is, ahol egészen mostanáig, 2022 augusztus végéig tevékenykedtem. A tanfelügyelőségen különböző szerepeket töltöttem be, négy évig főtanfelügyelő-helyettesként, két és fél évig főtanfelügyelőként tevékenykedtem. Minden szerepkörben próbáltam helytállni, minden döntésemben a diákok és a tanárok szempontjait vettem figyelembe. Mi lesz, ha...? Mit fognak szólni, ha... alapokat vettem figyelembe. Amennyiben a törvény engedte, olyan döntéseket hoztam, melyek jó irányba befolyásolták mind a diákok tanulását, mind a pedagógusok szakmai haladását és szakmai kibontakozását. 

–  Miben tér el a tanfelügyelőség a pedagógusi pályától?

– Nos, igen, a tanfelügyelőség másik világ, mindenkinek megvan a feladatköre. Lehet kreativitást is bevinni, de nagyon sokszor lavírozni kell aközött, amit szeretnék, és amit a merev törvények megengednek. Tizenhét évig a vizsgák lebonyolításában is szerepet vállaltam. Voltak stresszes nappalok és éjszakák, a vége felé kicsit egyszerűbb lett a vizsgák lebonyolítása, de korántsem működött ez mindig így. Az internet segítsége nélkül nehéz volt országos vizsgát megszervezni, hogy diákoknak és tanároknak egyformán korrekt és emberséges legyen. Sok energiát kellett befektetnünk. A háromtagú szervezői csapatunknak – Hodgyai László, Görbe Péter és én – sok munkája volt a vizsgák szervezésében és lebonyolításában, hogy zökkenőmentesen menjen minden. Visszatekintve elmondhatom, mindent megtettünk és jól dolgoztunk, hogy feladatunkat úgy teljesítsük, hogy megfelelő legyen, a pontosságra nagyon vigyáztunk, munkánk nem volt hiábavaló. 

– Mennyire volt összeegyeztethető a család és a karrier?

– Összeegyeztethető. Sosem ment a munkám a családom rovására, és fordítva. Mindennek értelme volt, és a családom ebben támogatott. Sosem gátoltak a saját fejlődésemben. Szerencsére a megyében minden iskolaigazgatóval és kollégával nagyon jó kapcsolatot tudtam kialakítani a kölcsönös tisztelet jegyében. Ha ez nem lett volna, akkor nem tudtam volna ennyi mindent megtenni. Mindig egymás rendelkezésére álltunk és sokat kommunikáltunk a lehető legjobb megoldások kidolgozásában, a minisztériumtól ritkán kértünk segítséget, természetesen mindent törvényesen csináltunk. Köszönöm az összes kollégámnak ezt a hozzáállást.

– Mi az oka annak, hogy végül is a maradás és Csíkszereda mellett döntött? Mennyire volt nehéz beilleszkedni, elfogadták teljesértékű félként? Érte hátrányos megkülönböztetés esetleg, csak mert nő? 

– Nem ért egyáltalán. (Nevet) Egyik kollégám egyszer viccesen meg is jegyezte, hogy „tiszteletbeli férfiként kezel engem”. Ez jól esett, és ez is annak köszönhető, hogy tudtam érvelni és problémákat úgy kezelni, hogy az jó legyen, megtaláltam a közös nevezőt a kollégákkal. Sosem volt hátrányom abból, hogy nő vagyok, vagy éppen abból, hogy nem itt születtem, sem az identitásomból kifolyólag. Ez minden munkában fontos, ettől a fennvaló megóvott. Nem néztük le soha egymást, elfogadóak voltunk egymással. Mint említettem, itt alapítottam végül családot és megszerettem a környéket. Amit nem tudtam megszokni az a hideg. Megszoktam, hogy itt magyarok élnek, tudniillik, amikor ideérkeztem nem nagyon beszéltem magyarul. Ámbár magyar rádió és televízió mellett nőttem fel, a magyar nyelvtudásom passzív volt, írni egyáltalán nem. Viszont tettem azért, hogy ez változzon, mindennap újságot olvastam, a barátnőm, Györfy Ildikó azt mondta, hogyha megfelelő szókincset szeretnék, akkor olvassak. Kezembe adta életem első magyar nyelvű regényét, a Malom a pokolban című könyvet, azt végigkínlódtam, de segített. Szigorú és következetes voltam magammal szemben, magyar, román, és német nyelvű könyveket olvastam felváltva, így nem felejtettem el egyik nyelvet sem. Sokat kérdeztem a diákokat is, jól mondom-e, ha nem, akkor kijavítottak, pozitívan fogadták. 

– Tulajdonképpen generációk nevelkedtek, ha szabad így mondanom, a keze alatt. Milyen a kapcsolata a korábbi diákjaival? 

– Sosem voltak problémáink, noszogatnom sem kellett különösebben, szerettek tanulni, a nyelvtanulásban a lehetőséget látták. Motivációs szempontból nem voltak nehézségeim. A német nyelvben a kezdő szint nehéz, de hogyha az megvan, akkor jönnek a sikerélmények, mindig türelemre kértem őket. Szerettek egymással kommunikálni a diákok németül. Az egykori diákjaimmal nemcsak köszönünk egymásnak, hanem egy-két jó szót is váltunk egymással, hogyha találkozunk az utcán, vagy bárhol, még a közösségi oldalon is, ennél több visszajelzést nem is kívánhatok. Örülök, hogyha egykori diákjaim a társadalom oszlopos tagjaivá váltak a későbbiekben. 

– Hadd gratuláljak ehhez a színes életpályához. Milyen tervei vannak most, hogy nyugdíjas?

– Köszönöm. Picivel hamarabb jöttem el, minthogy elértem volna a nyugdíjkorhatárt, de nem szerettem volna egy újabb tanévbe belevágni. Még fél normával dolgozom a tanfelügyelőségen egy projektben, tehát teljesen nem szakadtam el a munkától. Most sokat olvasok, amikor jó idő volt, kertészkedtem, írogatok, egyelőre a fióknak. Amit megszokott az ember, attól később sem tud teljesen elszakadni. Szerettem és szeretek utazgatni továbbra is. Örülök, hogy megértem ezt a kort, és most több időm jut olyan dolgokra, amikre korábban kevesebb, meg vagyok elégedve a sorsommal. 
 

Hirdetés

Kövessen a Facebookon!