erős felhőzet
Barátom, Vacak
Féléve ismertem meg. Kockafejű, karcsú testű kölyökkutya volt. Barna szeme mint két gesztenye fénylett bozontos szemöldöke alatt. Hetyke bajusszal és csinos szakállal áldotta meg őt az emberekről, de ebekről is gondoskodó fennvaló, aki bizonyára jókedvében rakta össze eme ebet, mert fürge virgácsait feltűnően vékonyra és hosszúra tervezte. Kárpótlásként fehér nyakkendőt biggyesztett a nyakába, fehér zoknit a lábára és selymes fekete-barna szőrbundába bújtatta őkelmét. Árva volt, árokparti szerelem gyümölcse, de mégis ritka mázlista: nem kellett az utcán felnőnie, éhesen kóborolnia, rátaláltak az állatvédők. Aztán meglátta és egy pillanat alatt megszerette őt barátnőm, az Édes Gazda, akitől a Vacak nevet kapta. A nagy találkozás és örökbefogadás nem maradt titokban, napok alatt Udvarhely kedvence lett az eb, akinek mindennapjait komoly számú rajongótábor követte a Facebookon. A megtisztelő keresztanya címet a CelEb szójátékkal én érdemeltem ki, bár – bevallom – sem az örökbefogadást, sem az első találkozást nem szorgalmaztam. Sőt, ellentétben elfogult gazdijával, inkább komikusan furának, mintsem mutatósnak láttam Vacakot. „Annyira csúf, hogy már szép, ő a kutyák Woody Allenje” – bókoltam viccesen, de barátnőm szigorúan kijavított: Vacak nő. „Rendben, akkor ő az ebek Edith Piafja” – korrigáltam a baklövést. Vacak vagány kutya volt, rá sem rántott a kijelentésre. A barátság sem jutott ebek harmincadjára, mert a kutyáját harcosan védő, a kritizálókra harapósan rámorduló gazdája sem vette zokon a kritikát. Vacak lazán kezelte azt is, hogy fóbiásan rettegek a kutyáktól: már az első találkozáskor a nyakamig ugrott. Szeleburdi, szeretnivaló négylábú volt, neveletlen kiskölyök még, de feltétlen ragaszkodásával lassan levett a lábamról. Azon kaptam magam: nem bánom, ha éles körömmel kapaszkodik a pulóverembe, megrágicsálja a nadrágomat, beleszaglász a táskámba, láb alatt vacakol, szőröz, és mindig akkor ugrik az ölembe, amikor rágyújtanék. Még azt is tűrtem, ha váratlanul képen nyalt, bár ezt határozottan megtiltottam neki. Én, a híresen kutyaellenes, azt vettem észre, ha hosszabb ideig nem látom a kockafejét, hiányzik. Egy héttel ezelőtt úgy búcsúztam tőle, ahogy máskor is, de a viszontlátás elmaradt. Vacak váratlanul elment oda, ahol csupa móka és játék az élet, mennyei jutalomfalat jár minden ebnek, akár fajtiszta, akár korcs, akár ül, akár nem. Az ajándékba szánt labdát otthagytam a polcon. Megsirattam őt, a barátomat, aki „csak” egy kedves, tanulatlan kölyökkutya volt, de mindent tudott a szeretetről. Különben hogy szelídíthetett volna meg engem?
Lázár Emese
