Grejzár Edömérnek az utóbbi időben egyre jobban ment a sora. Egy kis örökség innen, nyertes lózünplikk onnan, előléptetés a munkahelyén, hasonlók. Meg miegymás. Sok kis apró miegymás: örömöcskék, pozitívumocskák, földön talált ötlejesek. Érezte, hogy valami nem kerek. Ha mégis, hát előbb vagy utóbb, de bütüje lesz annak is. Mivel magyar volt, tisztában volt vele, minden vigasságnak böjtje van. Ezért aztán naphosszat csak sóhajtozott, tette-vette magát, nem találta a helyét. Már második este nem jött álom a szemére, és pislogott bele a szoba félhomályába, amikor a felesége már nem bírta szó nélkül:

– Ne emészd már magad, Edi – fordult meg az ágyon (kiadós pásztorórán voltak túl, a sok jó a libidónak is jót tett) –, inkább keress valami szakembert! Ami sok, az sok!
– Azt akarod mondani, hogy megbolondultam?! – próbált ingerülten válaszolni Grejzár Edömér, ám hangjában nevetés bujkált.

Gyenge emberek járnak pszichológushoz. Meg akinek van rá pénze. Grejzár Edömérnek volt pénze, ám erős embernek érezte magát. Inkább kisétált a temetőbe, hátha visszaáll a lelki békéje, ha egy keveset elidőzik a mulandóság eme szépen gondozott kertjében, de pechje volt. Sütött a nap, langyos szellő fújdogált. Felkereste néhány barátja sírhantját is, de az sem segített rajta, mert eszébe jutott, hogy egyikre rázuhant valami zongora a harmadikról, egy másik hordágyastól kigurult a mentőautóból, és kifasírozta egy csifaron. Nem beszélve arról a cimborájáról, aki LSD hatása alatt túladagolta a Viagrát. Igyekezett borongós hangulatba ringatni magát, de egy rokona sírhantjánál már nem bírta tovább cérnával. Az illető temetőőr volt, és porhüvelyét a 134-es parcella fogadta be. Szép ívű karrier, gondolta Grejzár Edömér és hangosan felröhögött. Ekkor egy súlyos kéz nehezedett a vállára.
– Mi a…? – nézett hátra.
– Röhögöl? – vigyorgott rá egy fülig borostás egyén.
Grejzár Edömér zavartan vállat vont, majd széttárta a kezét: nincs mit csinálni, evvan. A borostás egyén megcsóválta a fejét:
– Ma röhögöl, holnap meg… Ej, ej!
Látva Grejzár Edömér értetlen arcát, megfenyegette az ujjával:
– Glumeckedünk, közbe’ meg a temetők üresek…
– Mit akar maga? – kérdezte Grejzár Edömér, mert egy kissé meglepte a közvetlen stílus. – Nem szeretem a fogadatlan prókátorokat!
A másik tele szájjal röhögni kezdett, mire Grejzár Edömér megborzongott. A borostás egyénnek nem voltak fogai. Szája, mint egy tehén alfele.
– Fogatlan provokátor! – emelte fel a mutatóujját a borostás egyén, majd jelentőségteljesen megnyalintotta rózsaszín ínyét és leült a temetőőr sírjára.
Egy darabig Grejzár Edömért nézte, az ínyét nyalogatta, majd filozofikus hangnemre váltott:
– Maga azt hiszi, a rosszkedv alanyi jog? Hogy a balsors kötelező tartozék? Kiérdemelte egyáltalán valamivel?
Grejzár Edömér tanácstalanul hebegett-habogott, de a borostás egyén könyörtelen volt:
– Nem szégyelli magát? Itt lopja a szerző és az olvasó idejét, nem hagyja, hogy a történet valami rendes irányt vegyen! Hát majd én!
Azzal az olvasó, a szerkesztő és a szerző legnagyobb örömére, jókora lendülettel egy frissen ásott gödörbe rúgta Grejzár Edömért.