Megnéztem a Bánk bánt itthon. Most már hatodszor életemben. Nem tehetek róla, így vagyok Az Ember tragédiájával is! És még van néhány színpadi mű, ami mindig visszacsalogat a nézőtérre. Miközben Erkel Ferenc csodálatos zenéjét hallgattam, amelyben végig ott bujkál a magyar népzene, eszembe jutott a legelső, kolozsvári Bánk bánom. Az 1960-as évek egyetemistáinak a legelső dolguk az egyetemi év kezdetekor az opera-, színház- és koncert-diákbérletek megváltása volt. Nem volt drága. Hat előadásért 12 lejt fizettünk. Hogy zsebpénzünkből csak banik maradtak, az nem számított. Szinte versenyeztünk, hogy ki váltott bérletet, hiszen ez diákkörökben státusszimbólum volt akkoriban. Illett műveltnek lenni mind az irodalom, mind a színház, zeneművészet és képzőművészet terén. (Itt Borghida István művészettörténész csodálatos szabad előadásaira gondolok, ha valaki netán még emlékszik rá!) A háború után, 1963-ban „pártunk és kormányunk” kegyeskedett megengedni egy ilyen rebellis opera megrendezését a Kolozsvári Magyar Operában. Igaz, egy kicsit átkozmetikázva a kor szellemének megfelelően, a nép jólétéért harcoló Bánk és Petúrék lázadásának kihangsúlyozásával, na de tudtuk mindnyájan, ez így rendben is van, hiszen a cél szentesíti az eszközt. A két főszerepet Trenka Éva és Ottrok Ferenc játszották. Trenka termetes szoprán énekes volt, akinek hangján, kifejező színpadi játékán ez a kis hiba mit sem változtatott, hiszen köztudott, hogy az operaénekesek majdnem mind elhíznak egy adott kor után. De mi, geológusok, nemcsak a zene kedvéért mentünk az operába, hanem néhány statiszta évfolyamtársunk fellépéséért is. Habosra tapsoltuk a tenyerünket a „Hazám, hazám”-ra, miközben Ottrok legalább ötször-hatszor kezdte elölről, hiszen az ária mindennél többet mondott a színmagyar közönségnek, igazi balzsam lévén az 1956 után megalázott lelkünknek. Mert ezt az áriát csak mi tudjuk teljes mélységében átérezni. Aztán jött a tiszai jelenet. A díszlet „valódi”, holdfényes Tiszapartból állt. És Melinda a hullámok közé vetette magát. A harmadik felvonásban megérkezett Tiborc a hat paraszttal, akik a hordágyat cipelték. Köztük volt a mi Pásztohy Zoltán kollégánk is. Vékonyan, 20 évesen. Még egyszer meglestük Ottrok csizmája sarkát, ami legalább 20 centis volt, és még a párduckacagány is alig takarta. Ugyanis Bánk alakítója alacsony termetű volt, és nem ért volna még Melinda válláig sem, ha nem találja ki a rendező a magas sarkot. S miután megbizonyosodtunk, hogy ez nem kitaláció, elindultunk a művészbejáró felé. Pásztohy jött is nemsokára, mi pedig izgatottan kérdeztük, na milyen volt a színpadon lenni a nagyok között? Hagyjátok, felelte Ő, majdnem elejtettük Trenkát. A művésznő tudta, hogy nem pehelysúlyú, és amikor ráfeküdt a hordágyra, így rimánkodott: „Jaj, fiúk, csak el ne ejtsenek!” De a halotthordozásban járatlan legények nem egyszerre emelték meg a hordágyat és Trenka majdnem legurult róla. Szerencsére, ez még a színfalak mögött történt, így mi, a gyanútlan közönség semmit sem láttunk az egészből. Vajon Trenka Éva emlékezett-e a történtekre? Ez ma már nem tudható, mint ahogy rég nem lesik huncut diákszemek az Ottrok csizmája sarkát sem. Te pedig, kedves kollégám, bocsásd meg nekem, hogy kifecsegtem egyik ici-pici titkodat, hiszen olyan régen történt, most már elmondhatom. A szeredai előadás hatalmas élmény volt számomra a szegényes díszletek és a kihagyott szövegrészek ellenére is, de már megszoktam, hogy ahány rendezés, annyiféle előadás. Ez mit sem von le Miklósa Erika teljesítményéből, amit szavakban nem lehet eléggé méltatni. Partnerei hasonlóan kitűnők voltak. Biberachot el tudnám képzelni Rigolettóként is. Gertrudis tökéletesen el tudta hitetni, hogy igazi királyné, sőt királynő. Annak is nagyon örültem, hogy Kovácsházi István nem, volt merev, mint a régi Bánk-prototípus, Simándy József. Nagy énekesünk emlékét nem akarom sérteni, hiszen briliáns hangja mindig fülembe fog csengeni, amíg élek, de ő a kor ízlésének megfelelően alakította Bánkot, sok néző tudatába plántálva bele a hazaszeretet gondolatát. És ez az ő nagy érdeme. Zsigmond Enikő, Csíkszereda

Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.